A mágia fénye

 A világegyetem, mondják a druidák, mûködését tekintve négy alapelv harmonikus egyensúlyán nyugszik, amely mozgatórugókat imigyen határozhatunk meg: vonzás, meggyõzõdés, bizonytalanság és jusztse. Ebbõl következik, hogy a korong körül kerengõ nap és hold a meggyõzõdésnek köszönhetõen nem esnek le, viszont nem is szakadnak el tõle, a bizonytalanság miatt. A vonzástól nõnek a fák és jusztse hagyják abba. És így tovább. Néhány druidában felmerült ugyan, hogy az elméletnek akadnak szépséghibái, ám a rangidõs druidák ugyancsak elevenbe vágóan magyarázták el nekik, hogy persze, van helye a logikus érvelésnek, az izgalmas tudományos viták ütés- és csapásváltásainak, ám ez a hely a következõ napforduló tiszteletére gyújtott máglya tetején található.

Mihály Arkangyal

 Sancte Michael Archangele, defende nos in proelio; contra nequitiam et insidias diaboli esto praesidium. Imperet illi Deus, supplices deprecamur: tuque, Princeps militiae Caelestis, satanam aliosque spiritus malignos, qui ad perditionem animarum pervagantur in mundo, divina virtute in infernum detrude. Amen.

Bertók László (1935. december 6. – 2020. szeptember 14.)

 Ne púpozd meg a kosarat

Ne púpozd meg a kosarat, ne töltsd csordultig

a poharamat borral, csak akkorát mondj,

amekkora pirulás nélkül meghallgatható. A

következő kört is meg akarom tenni, szabadon

szeretnék koccintani, s gondolni azokra is,

akik nem jöttek el, vagy akiknek a jelenléte

zavarna másokat. A gyümölcsöt, a krumplit,

a tűzifát (az örömöt, a gondot) be kell

hordani, s jobb lesz, ha mind befér, ami

kint van még (ha örökké kint marad is valami).

Ne tégy úgy (ne hazudd), hogy minden

bent van már, sőt, hogy a tervezettnél

(a lehetségesnél) több, merthogy mi vagyunk a

legjobbak, és az a dolgunk, hogy erre még

folyamatosan figyelmeztessük is a többieket,

s ha netán kételkednének, akár erőszakkal is

elhitessük velük. Nem a vágóhídon

(az arénában), még csak nem is a hordón (a

pártirodán, a parlamentben, az egyirányú

médiában), hanem a barátaid, a híveid,

a családod, a tárgyaid körében és a saját

bőrödben vagy. Ne vidd a hiúság vásárára,

ne égesd a képeden, ne terítsd ki a végső

számadás előtt, ne hidd, hogy minden írás

rajta van már. Ne siess! Gondolj azokra, akik

folyton lehagynak, pedig oda igyekeznek csak,

ahova természetes tempóban is odaérnének, s

ahol te, úgy tűnik, ott vagy már. Tedd arrébb,

rakd félre az útból a kacatjaidat (a tülekvő

kényszereidet), hadd menjenek. Emlékezz a

fél-állat, fél-ember lényre, aki voltál, aki

sohase akart többet, mint amire szüksége van,

aztán meg föltalálta az alkalmazkodást (a

lemondást). Valami, aminek, ha tetszik, ha

nem, a része vagy, feltartóztathatatlanul és

egyre sebesebben száguld a kikerülhetetlen felé.

Próbáld meg a szabályaid (mértékeid?) közt

tartani, rendezni legalább a saját gondolataidat,

érzéseidet, képzeletedet, önuralommal,

tiszta fehérneműben várni a várhatatlant.

Meghalt Bertók László

 Meghalt Bertók László.

MEGÍRJUK A SZÉP, RÉGI VERSEKET

Beszakadnak a lassú tölgyesek,

mint egy vezércikk, magányos a táj,

erdő mélyéről nézem az eget,

sorok között is süllyed a határ,

belátható lesz, minden, ami fáj,

megírjuk a szép, régi verseket,

s míg a lap alján köröz a madár,

sírni vagy lőni egyaránt lehet,

de éjjel apróhirdetéseket,

csillagokat nyit fölénk a homály,

költemény lesz, hogy csodák nincsenek,

aki nem csügged, az hazatalál,

s hogy a temetőkapun is az áll,

nem fejeződött be, csak vége lett.

Szabo T. Anna: Szemben

 

Tükörbe nézz, ott van az ördög:
ez az arccsont, ez a szemöldök,
az üveges üres tekintet,
ami belülről figyel minket,

fészket rakott a koponyában,
tőle mozog a nyelv a szájban,
nélküle a test összetört rög:
tükörbe nézz, ott van az ördög.

*
Tükörbe nézel, ott van Isten:
pórusaidban, sejtjeidben,
csak működik benned nyugodtan,
nem bámulja magát, csak ott van,

nem kér, nem szólít, nem nevez meg,
nem mondja azt sem, hogy szeretlek,
mert nem vagy és a tükör sincsen:
tükörbe nézel, ott van Isten.

Tóth Krisztina: Idő, idő, idő

Gyerekkoromban egyik rokonunknál,

a megözvegyült, flanelinges erdész

szűk lakásában, az ormótlan bútorok közt

magasodott egy kinyitható ajtajú állóóra.

Tele volt belső rekeszekkel,

amitől titokzatosnak, céltalannak

tűnt, akárcsak osztálytársamék udvarán

az üres galambdúc.

Állóóra, mondták a felnőttek komoly arccal,

és mivel évek óta nem járt, azt hittem, méltóságát

a mozdulatlan mutatók adják. Szüleimnek

karórájuk volt, idejük soha.

Vágyni kezdtem távoli időmbe, odaátra,

ahol majd lesz saját

állóórám, amelynek mutatóihoz

nem nyúlhat senki.

Ne húzd az időt - figyelmeztettek mindig induláskor.

Unatkoztam. Egy vadászalbumot nézegettem a földön,

nyulak és őzek tágra nyílt szemét.

Húzni az időt nem olyan egyszerű.

Évek telnek, míg megtanulod, hogy kell

becserkészni és mögéje kerülni.

Húzom az időt, át az életem

árnyas rengetegén: a lába összekötve,

húzom magam után, elejtve vonszolom,

mint egy szánkót, a holt időt.

Kérdezik: mi az a zsinór ott a képen?

Mi van a kötél végén, ami túllóg

a láthatón? Semmi, válaszolom,

és néha megkérdik, ki az, aki húzza.

Az én vagyok, felelem ilyenkor,

én vagyok öregen.

Ki ne fuss az időből - mondogatták,

nem lesz nyelvvizsgád, házad, gyereked,

lekésed az utolsó buszt, a legnagyobb szerelmet,

nem lehetsz balett-táncos, nem lehetsz fiatal anya,

öreg anya se lehetsz, nem szaladhatsz

mezítláb ennyi ember közt át az életeden,

nézz a lábadra, már megint az a

gyerekkori szandál van rajtad, lóg a csatja, 

szaladj gyorsan a többiek után!

Futottam, mint a nyulak, mint az őzek,

tágra nyílt szemmel, lüktető

bordákkal, émelyegve, álmodott és

váltott cipőkben, folyton lemaradva,

botladozva a kép sarka felé,

aztán felnéztem, már sötét volt

és az időből egyszer csak kiértem.

Mészöly Miklós: Dal

Szederinda, ó,
áramütés.
Szemünkben tűz mosoly,
kezünkben kés.

Szederinda, ó,
kígyómarás.
Vedlik már az évszak,
avar aratás.

Szederinda, ó,
reccsen az ér.
Tarlón szökik a vad,
ne félj, utolér.

Szederinda, ó,
szótemető.
Nincs már ékezet,
nincs igeidő.

@Fáj az istent roncsokban látni

 "Látom a lángelmén a fércet,. a lágy koponya-varratot. Csak így lehetek cinkosod: köszönöm a nagylelküséged."

Louis-Ferdinand Céline: Utazás az éjszaka mélyére

„Talán ezt keressük egész életünkben, ezt és semmi mást, ezt a feneketlen bánatot, amely végre önmagunkra ébreszt, mielőtt meghalunk.”

vörös leveleken utolsó fény ragyog
arany nád korai hold árnyékát veti
evezőt moccant, ideje indulni
botját elrakta, nem fog már halat

Kányádi Sándor: NAGYCSÜTÖRTÖKÖN

Nagycsütörtökön már kora délután odébbállnak
a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül
családi körében költi el nagycsütörtökön
már kora délután meglép aki csak teheti
nincs idegünk már a közös szorongáshoz

a közös de a külön-különi megszégyenítéshez
sem a kálvária a kivégzés ceremóniájához
ha legalább élőben menne mint minden este
a megváltott és meg nem váltott világ

minden híradójában latrok százai ezrei
mentődnek föl naponta pilátusok légiói
mossák a kezüket nyilvánosan és közben
elégedetten mosolyognak bele egyenesen a

kamerákba csak az üzenetrögzítőkre hagyat-
kozhat nagycsütörtökről nagypéntekre virra-
dólag a megváltás dolgában bizonytalankodó
ki kell hétvégéztetni a fejekből az áldozat-

hozatalnak azt a deprimáló hogyismondjákját
ki kell hétvégéztetni no szia majd húsvét után
locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai
rohanó világban divatjamúlt a folklór
a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már
csak magának reméli

Tóth Krisztina: VILÁGADAPTER

Kétezer-kettő esős tavaszán,

több, mint tíz éve ennek,
a Charing Cross megállónál a Bootsban
láttam egy fehér, apró világadaptert.
Nyolc és fél fontot kértek érte. A kosárba raktam,
aztán mégiscsak visszavittem, mert a pénztárig érve
átszámoltam az árát, és sokalltam.
Helyette vásároltam egy színes,
arannyal átszőtt, könnyű sálat.

Hová foszlott már az a sál? Aranyszín szálait
viszi a szél, mint cigaretták zárszalagját,
nem hordja senki többé, ott maradt
egy poggyásztartón, vagy kabát
alá akasztva, idegen fogason veszett el.
Jól látszik így utólag, tévedés volt
a Charing Crosson, ott, a Boots-ban
azt a fehér kis, kézre álló
világadaptert visszatennem.

Mi az a nyolc és fél font, édes Istenem!
Földrészenként csak egy font, hét penny,
ennyiért áramlana szelídítve
át a világ az elmés szerkezet
huzalain. Mindig utólag
tudni biztosan, mi lett volna a jó,
mintha ismeretlen városban távolodna
az ember egyre saját lelkétől, összehajtott
térképpel, nyakában színes sállal.

A világ közben áramlik észrevétlen
át a testen, bármikor zárlatot,
túlfeszültséget keltve, nem beszélve
ingadozásról, hevülésről.
Egyetlen rossz döntés, legyőzött
kísértés, fejben átszámolt pillanat,
és évek telnek rögtön el. Mikor újra
eljutottam Londonba, tévedésem helyére,
már nem volt ott a bolt.

Vagy csak én nem találtam?
Megnéztem minden kirakatot.
Színes sál persze bárhol kapható,
utcai árusok forgóállványain
száz ugyanolyat is láttam azóta,
de azt hiába kérdezem
a reptereken és állomásokon, hogy
nincs-e véletlen világadapterük:
amit kínálnak, soha nem olyan.

Figyelem a jövés-menést,
hamvas, barázdált, vagy épp kortalan arcokat,
és sejteni vélem, hogy az utazók közt
ki az, akinek van: ki tudja
bármikor konvertálni a világot, gépeit
ismeretlen szívek lüktetésére kötni, aztán
csomagolni, feltekerni a kábelt
anélkül, hogy megtörne, vinni tokban
azt a jó kis világadaptert.

Lehetne persze ennyi év
elteltével gondolni arra is, hogy
kölcsönbe bármikor adnak a szállodákban,
hogy az ember nincs úton többnyire,
hogy nem kell folyton annyiféle gép,
hogy legközelebb az elsőt megveszem,
hogy az se baj, ha nem adnak tokot,
hogy sose késő venni egy adaptert,
hogy fiatal voltam, és jól állt az a sál.

.....

Meghalt.Minden,amit eddig tudtam valahogy megérlelődött és igazzá vált. És múlttá amiből valahogy élni kéne a jövőt. Nem tudom, hogy lesz ez a valahogy.... Egyedül érzem magam. Egyedül, bezárkózva nagyszombat csendjében.... Ez egy részről....És másik részről velem van, jobban mind eddig bármikor és örökérvenyűbben. Az a pár perc amit vele töltöttem csak ketten szívemben égette lelkét. Itt lesz mindig velem. Velünk Velem és kismókussal.
Siettetni a feltámadást, de a szeretet tud várni. Majd azon a napon, amikor én megyek el, ő jön el értem...