Ha magyar vagy, az egy felemelő, letörő, lelkesítő, szomorú, édesbús, tragikus, vidám, de minden esetben érzelmileg gazdag állapot.

Nem félek, csak épp elhagyom magam. A legkedvesebb, örökérvényű és időtlen magyar filmből egy mondat. Megáll az idő, jó, tudom, mondtam ezt már párszor, de most csak ezért az egy mondatért, bocs, de muszáj megint előhozakodni vele. Mert szerintem az is nagyon magyar, ahogyan bevágjuk a durcát. Például nem kel fel. Besötétített szobában fekszik naphosszat, és nézi a plafont. Az utolsó pénzéből cigit vesz. Vagy bort. Vagy füvet. Vagy Xanaxot. Felírja fészbúkra, hogy kurva élet.

Másnak se jobb. Máshol se jobb. Esetleg könnyebb, de például azt is egy fiatal barátomtól tanultam, hogy nem mindig jó, ha könnyű. Az ember mindenhol az, aki, én például simán rosszul tudom érezni magam bárhol, bármikor, ha a csillagot lehozod az égről, akkor is. Félek, hogy ez is tipikus magyar, elvágyódni mindig

Olyan éles és részletszegény
a jelen, mint megannyi emlék:
szép és vigasztalan

Szeptember végén

Október

Popper Péter

Egy alkalommal beszélgettem Pilinszky Jánossal, és a költő megjegyezte: - Utállak benneteket pszivel kezdődő foglalkozásúakat. - Miért utálsz János? - Mert nagyon nagy terheket raktok az emberekre. Azt hirdetitek, hogy minden emberi problémának van megoldása. Ezzel sikerül elérnetek, hogy az emberek többsége úgy érzi, csak ő olyan hülye, hogy nem tudja megoldani a szexuális problémáit, a szüleivel való viszonyát, a házasságát, az egzisztenciális ügyeit, a politikai orientációját stb.- és összeomlik. A valóságban, -mondta Pilinszky- az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól- rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.
Szíven döfve tántorogtam ki Pilinszkytől.

J. Joubert

„Amikor hiába kopogtatunk az
igazság ajtaján, meg kell kísérelnünk az ablakon bejutni”.