Én az egyszerű szavak mestere vagyok,
Dallamot, csengőt kérek, nem kérek nagyot,
Ékesen szóló karácsonyi csengőt és harangot,
Harangot kérek, én az imák mondója vagyok.
Imádkozom hozzád, egy dallamot kérek,
A dallam s csillag is megadatott néked.
Karácsonyi csillag, hófehér dallamom
Egyszerű kis szavak: én most csak azt adom.
Hófehér mezőn csilingel a dallam,
Ennél egyszerűbbet én nem is akartam,
Karácsonyi szánkó szántja a friss havat,
Könnyedén dalolnak az együgyű szavak.
Karácsonyfán szólal fényesen az ének,
Ez az, mit adtál, mást én nem is kérek.
Mit adhatnék neked, fényes csodát, nagyot?
Én az egyszerű szavak mestere vagyok.
Megtaláltam ezt a verset is. Az Övé, csak az Övé. Imádkozok Hozzád. Imádkozzál értem. Nem kérek mást. Ezt a verset meg neked ajándékozom. Nem tudom, ki irta, de a Tied. Ennyit adhatok neked. Ennyit adhatsz nekem. Nem, nem fényes csodákat....
A tegnap a fájdalomtól beszélni se tudtam. Hogy elmegy, és sose látom többet. Hogy vége. Mostmér hivatalosan és véglegesen. Szeretem Őt, nagyon szeretem. Örökre szeretni fogom. És a fájdalmat eltemetem a szivem mélyére ahhoz, hogy élni tudjak tovább. Nem, nem engedem, hogy teljesen bekeritsen. A tegnap se engedtem. Eddig se, ezentúl se. Végülis ha meggondolom, igy volt tökéletes. Mert akkor is igy lett volna, ha közben nem alakul át az életem. Azt hiszem, akkor belehaltam volna. Nem most. Hanem már sokkal előbb. És a mostot már nem érem meg. Vagy ha megérem, megőrülök vagy ilyesmi. Igen, igy volt a legjobb. Hogy amikor elérkezik ez a pillanat, a BÚCSU, már ne legyen része annyira az életemnek, már csak a szivem mélyén legyen, eltemetve. Az emlékekkel és a fájdalommal és a miért kérdésekkel együtt. Hogy eddigre már ne róla és csak róla szóljon az életem, hanem minden másról is. Mert igy is, úgy is elment volna.
Óh Istenem, de akkor mért olyan nehéz elfogadni mindezt? Azt, hogy igy a legjobb? Hogy el van minden temetve? Azt, hogy nem szabad felhozni a felszinre, mert fájni fog... jobban, mint akármi? Azt, hogy csak álom volt, csak egy része volt, és sose lehetett volna az életem? Istenem, miért olyan nehéz elfogadni mindezt?
Miért érzem inkább azt, hogy az lenne a legjobb még mindig, ha teljes szivemből szeretném még, ha nem temettem volna el ezt a szeretetet? Hogy a tegnap az lett volna a legjobb, hogy mindenkinek az arcában orditsak, hogy ne engedjék el? Hogy az lenne a legjobb, hogy mostegy sötét sarokban üljek és sirjak? Miért?
És miért gondolom úgy, hogy ez az érzés és a vele való kapcsolatom volt a legreálisabb dolog, ami az életemben történt? Miért gondolom azt, hogy egyedül ez a kapcsolat, ezek az emlékek fognak engem végigvinni az életen és hogy ezek fogják megadni az Istennel való közösséget? Miért?
Mert talán igy lesz. De ahhoz fel kellene őket hozni a szivem mélyéről. Ahhoz emlékezni kell. Úgy, hogy az emlékek ne fájjanak őrülten....
Nem tudom, mikor lesz ez. Talán egyszer. Talán soha. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ha most felszinre hozzom őket, annyira fog fájni, hogy belehalok. De addig se élni nem tudok, se Istennel igazi közösséget találni.
Hiszem azt, hogy egyszer még találkozni fogunk ezen a földön. Lelkeink fognak találkozni. És a szemeink es a kezeink. És újra csak mi ketten leszünk a világon. Mi ketten és a közöttünk levő Isten.
