Természeten s törvényein az éj sötétje ült.
Isten szólt: - Legyen Newton! - s mindenre fény derült.
De nem soká. Az ördög jő s kiált:- Fiat, Einstein! - s a káosz helyreállt.

2009. november 23., hétfő

Szergej Jeszenyin: Bokraink közt


   

    Bokraink közt már az ősz barangol,
    kóró lett a fényes laboda.
    Zizegő, szép zabkéve-hajadról
    nem álmodom többé már soha.


    Arcod haván bogyók bíbor vére -
    szép voltál, te kedves, illanó!
    Szelíd, mint az alkony puha fénye,
    s fehéren sugárzó, mint a hó.


    Szemed magvai kihulltak régen,
    neved, a törékeny, messze szállt.
    Gyűrött sálam őrzi már csak híven
    fehér kezed hársméz-illatát.


    Amikor a háztetőn a hajnal
    macskamódra, lustán lépeget,
    emlegetnek tűnődő szavakkal
    vízimanók, dúdoló szelek.


    Kéklő esték azt suttogják rólad:
    álom voltál, elhaló zene.
    De tudom - aki formálta vállad,
    fénylő titkoknak volt mestere.


    Bokraink közt már az ősz barangol,
    kóró lett a fényes laboda.
    Zizegő, szép zabkéve-hajadról
    nem álmodom többé már soha. 

2009. november 16., hétfő

Egyszerű szavak...



Én az egyszerű szavak mestere vagyok,
Dallamot, csengőt kérek, nem kérek nagyot,
Ékesen szóló karácsonyi csengőt és harangot,
Harangot kérek, én az imák mondója vagyok.

Imádkozom hozzád, egy dallamot kérek,
A dallam s csillag is megadatott néked.
Karácsonyi csillag, hófehér dallamom
Egyszerű kis szavak: én most csak azt adom.

Hófehér mezőn csilingel a dallam,
Ennél egyszerűbbet én nem is akartam,
Karácsonyi szánkó szántja a friss havat,
Könnyedén dalolnak az együgyű szavak.

Karácsonyfán szólal fényesen az ének,
Ez az, mit adtál, mást én nem is kérek.
Mit adhatnék neked, fényes csodát, nagyot?
Én az egyszerű szavak mestere vagyok.

      Megtaláltam ezt a verset is. Az Övé, csak az Övé. Imádkozok Hozzád. Imádkozzál értem. Nem kérek mást. Ezt a verset meg neked ajándékozom. Nem tudom, ki irta, de a Tied. Ennyit adhatok neked. Ennyit adhatsz nekem. Nem, nem fényes csodákat....
      A tegnap a fájdalomtól beszélni se tudtam. Hogy elmegy, és sose látom többet. Hogy vége. Mostmér hivatalosan és véglegesen. Szeretem Őt, nagyon szeretem. Örökre szeretni fogom. És a fájdalmat eltemetem a szivem mélyére ahhoz, hogy élni tudjak tovább. Nem, nem engedem, hogy teljesen bekeritsen. A tegnap se engedtem. Eddig se, ezentúl se. Végülis ha meggondolom, igy volt tökéletes. Mert akkor is igy lett volna, ha közben nem alakul át az életem. Azt hiszem, akkor belehaltam volna. Nem most. Hanem már sokkal előbb. És a mostot már nem érem meg. Vagy ha megérem, megőrülök vagy ilyesmi. Igen, igy volt a legjobb. Hogy amikor elérkezik ez a pillanat, a BÚCSU, már ne legyen része annyira az életemnek, már csak a szivem mélyén legyen, eltemetve. Az emlékekkel és a fájdalommal és a miért kérdésekkel együtt. Hogy eddigre már ne róla és csak róla szóljon az életem, hanem minden másról is. Mert igy is, úgy is elment volna.
     Óh Istenem, de akkor mért olyan nehéz elfogadni mindezt? Azt, hogy igy a legjobb? Hogy el van minden temetve? Azt, hogy nem szabad felhozni a felszinre, mert fájni fog... jobban, mint akármi? Azt, hogy csak álom volt, csak egy része volt, és sose lehetett volna az életem? Istenem, miért olyan nehéz elfogadni mindezt?
     Miért érzem inkább azt, hogy az lenne a legjobb még mindig, ha teljes szivemből szeretném még, ha nem temettem volna el ezt a szeretetet? Hogy a tegnap az lett volna a legjobb, hogy mindenkinek az arcában orditsak, hogy ne engedjék el? Hogy az lenne a legjobb, hogy mostegy sötét sarokban üljek és sirjak? Miért?
     És miért gondolom úgy, hogy ez az érzés és a vele való kapcsolatom volt a legreálisabb dolog, ami az életemben történt? Miért gondolom azt, hogy egyedül ez a kapcsolat, ezek az emlékek fognak engem végigvinni az életen és hogy ezek fogják megadni az Istennel való közösséget? Miért? 
     Mert talán igy lesz. De ahhoz fel kellene őket hozni a szivem mélyéről. Ahhoz emlékezni kell. Úgy, hogy az emlékek ne fájjanak őrülten....
     Nem tudom, mikor lesz ez. Talán egyszer. Talán soha. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ha most felszinre hozzom őket, annyira fog fájni, hogy belehalok. De addig se élni nem tudok, se Istennel igazi közösséget találni.
     Hiszem azt, hogy egyszer még találkozni fogunk ezen a földön. Lelkeink fognak találkozni. És a szemeink es a kezeink. És újra csak mi ketten leszünk a világon. Mi ketten és a közöttünk levő Isten. 







2009. november 10., kedd

Hátha...




Nem adhatok neked
Fényes csodát, nagyot
Én az egyszerű szavak embere vagyok.


Remélem, látlak még. Remélem, megtalállak még. Egyszer ajándékoztam Neked egy képet. Ez a vers volt ráirva. Remélem, megtalálom majd az egész verset. Remélem, egyszer hazatérek.

2009. november 9., hétfő

Tisza Kata



„Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockázat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben.
Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz "a valósághoz". Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is.”

2009. november 2., hétfő

Lázár Ervin



Nagyapa meg a csillagok





Nagyapa napközben olyan, mint minden más öregember. Azaz egészen mégsem olyan, mert fütyörészni szokott, és beszélget az almafáival.
Kedveseket mondhat nekik, mert az almafák majdnem mindig mosolygósak.
De hát ezt nem furcsállotta Babó Titti, mert ha egy kicsit odafigyelt, ô maga is tudott az almafákkal beszélgetni. Egyszerû ez annak, aki tud almafául. Márpedig ôk tudtak, Nagyapa is meg Babó Titti is. Azt nem értette Babó Titti, hogy éjszakánként hova tûnik Nagyapa. Mert Nagyapa minden áldott este fogott egy hosszú létrát, kalapácsot meg szöget tett a zsebébe, és elindult valamerre. Azt sem tudta Titti, mikor szokott Nagyapa a létrával hazajönni, mert addigra mindig elaludt.
Reggelente néhányszor kérdezte, hogy merre járt az éjszaka, de Nagyapa csak mosolygott a bajusza alatt.
Még szerencse, hogy Mikkamakka gyakran meglátogatta Babó Tittit. Mert ismeretes, hogy Mikkamakka majdnem mindent tud. Avagy: majdnem tud mindent.
Esetleg: mindent majdnem tud. Megkérdezte hát tôle Titti, tudja-e, hova jár éjszaka Nagyapa.
– Hát te nem tudod? – ámuldozott Mikkamakka.
– Nem – mondta Titti.
– Na jó, elmagyarázom neked. Láttál már csillagos eget?
– Persze.
– Azt is láttad már, hogy idônként egy-egy csillag leesik?
– Láttam, azok a hullócsillagok.
– És mindennap több is leesik. Igaz-e? – folytatta Mikkamakka.
– Igaz... Ez azt jelenti, hogy egyszer csak elfogynak az égrôl a csillagok? – ijedt meg Babó Titti.
– Na látod – mosolyodott el fölényesen Mikkamakka. – Azt gondolod, hogy mindennap kevesebb csillag van az égen?
– Én aztán nem.
– Nem is gondolhatod, mert nincs kevesebb.
– Bár nem egészen értem – komorodott el Babó Titti. – Mindennap leesik egy csomó, még sincs kevesebb?!
– De nincs ám! Mert Nagyapa minden éjjel összeszedi a lehullott csillagokat, a létráján fölmászik az égig, és szépen visszaszögezi mindeniket.
Babó Titti szájtátva hallgatta Mikkamakkát, csak nagy sokára ocsúdott ámulatából.
– És mi lesz – kérdezte suttogva –, mi lesz, ha Nagyapa meghal?
– Ó, te bikfic – nézett rá megrovóan Mikkamakka –, hát nem tudod, hogy Nagyapa sohasem hal meg? Az lehet, hogy egyszer majd már nem jár ki az almafáival beszélgetni. Meg talán veled se beszélget, velem se. De minden éjjel veszi a létráját, összeszedi a lehullott csillagokat, és mind visszaszegzi az égre. Mindörökké, a világ végezetéig.
Bizony, Babó Titti, ilyen nagyapád van!