Ne púpozd meg a kosarat, ne töltsd csordultig
a poharamat borral, csak akkorát mondj,
amekkora pirulás nélkül meghallgatható. A
következő kört is meg akarom tenni, szabadon
szeretnék koccintani, s gondolni azokra is,
akik nem jöttek el, vagy akiknek a jelenléte
zavarna másokat. A gyümölcsöt, a krumplit,
a tűzifát (az örömöt, a gondot) be kell
hordani, s jobb lesz, ha mind befér, ami
kint van még (ha örökké kint marad is valami).
Ne tégy úgy (ne hazudd), hogy minden
bent van már, sőt, hogy a tervezettnél
(a lehetségesnél) több, merthogy mi vagyunk a
legjobbak, és az a dolgunk, hogy erre még
folyamatosan figyelmeztessük is a többieket,
s ha netán kételkednének, akár erőszakkal is
elhitessük velük. Nem a vágóhídon
(az arénában), még csak nem is a hordón (a
pártirodán, a parlamentben, az egyirányú
médiában), hanem a barátaid, a híveid,
a családod, a tárgyaid körében és a saját
bőrödben vagy. Ne vidd a hiúság vásárára,
ne égesd a képeden, ne terítsd ki a végső
számadás előtt, ne hidd, hogy minden írás
rajta van már. Ne siess! Gondolj azokra, akik
folyton lehagynak, pedig oda igyekeznek csak,
ahova természetes tempóban is odaérnének, s
ahol te, úgy tűnik, ott vagy már. Tedd arrébb,
rakd félre az útból a kacatjaidat (a tülekvő
kényszereidet), hadd menjenek. Emlékezz a
fél-állat, fél-ember lényre, aki voltál, aki
sohase akart többet, mint amire szüksége van,
aztán meg föltalálta az alkalmazkodást (a
lemondást). Valami, aminek, ha tetszik, ha
nem, a része vagy, feltartóztathatatlanul és
egyre sebesebben száguld a kikerülhetetlen felé.
Próbáld meg a szabályaid (mértékeid?) közt
tartani, rendezni legalább a saját gondolataidat,
érzéseidet, képzeletedet, önuralommal,
tiszta fehérneműben várni a várhatatlant.
