Charlotte Bronte

"Különös, hogy a fájdalom szinte megfojt,
mert egy másik ember szeme nem nézett az enyémbe"

A három fa legendája

Hol volt. hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.
Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. „Szeretnék kincsesláda lenni!” kiáltott fel. „Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!”
A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. „Jó volna büszke hajónak lenni” – sóhajtotta – „átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!”
A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. „Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről” – mondta. „Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!”
Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.
Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: „Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. „Most lesz belőlem az a szép kincsesláda” – gondolta a fa – „csodás kincseket kapok majd.”
A másik favágó a második fát szemelte ki. „Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. „Végre átszelem a tengert!” – gondolta. „Büszke hajó leszek, királyoknak való!”
A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. „Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta.
Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.
A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. „Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.”
Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.
De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. „Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a jászol a legjobb hely neki” – mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.
Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: „Csend!” – és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.
Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.
Ez tette gyönyörűvé az első fát.
Ettől lett erős a második.
És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.

Kádár Miklós

A láthatatlan Útitárs


Az emmausi tanítványokról olvassuk a Lukács evangéliuma 24:16-ban, hogy „az ő szemeik visszatartóztatának, hogy őt meg ne ismerjék." Jézus Krisztus úgy szegődött melléjük, hogy Ő nem akarta, hogy megismerjék. – Mi lehet ennek az oka?

Több helyen olvasunk hasonló dolgot a Bibliában, de mindig a feltámadott Krisztussal kapcsolatban. Mária, amikor sírva keresi a kertben az Urat, nem ismeri fel az előtte álló Krisztust. – A tanítványok a Genezáret partján vannak. Jézus megáll a parton, de a tanítványok nem ismerik fel az Urat. Míg Krisztus halála előtt járt a földön, mindenki megismerhette és felismerhette a vándortanítót. A feltámadott Jézust csak az ismerheti meg, akinek Ő meg akarja magát mutatni. Elrejtőzik az elől, aki elől akar, s megjelenteti magát annak, akinek akarja.

Sokszor úgy áll mellettünk is, mint az emmausi tanítványok mellett, vagy úgy áll meg munkánk és életünk tengerének partján, mint a Genezáretnél. Ilyenkor néha keservesen küzdünk az Ő látásáért, de Ő elrejti magát előlünk. – Néha azért, mert még nem elég mély a fájdalmunk és nem elég súlyosak a kétségeink. Még mindig belejátszik egy rejtett önbizalom, hiányzik az őszinteség. A csüggedésünk nem saját tehetetlenségünkre, hanem az eredményekre és a sikerekre vonatkozik. Nem az Ügyet látjuk veszendőben, hanem saját tekintélyünket és hírnevünket. Máskor azért rejti el magát, mert a fájdalmunk még mindig emberi vigasztalás után vágyik és nem az övé után. Önmagunkat, a magunk örömeit, letűnt boldogságunkat és nem bűneinket síratjuk és ami rajtunk erőt vett, csak ellágyulás és nem megbánás.Ismét máskor elrejti orcáját, mert az egyedüllétünk csüggedés, a tétlenség és fásultság csüggedése és nem a közösség után való vágy, mert gyöngeségünk még nem jutott el a magasabb erő kereséséig, csak a panaszkodásig.

De a minden tapasztalatot megelőző ígérethez odamenekülhetünk: „Ime, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig". Tusakodnunk kell az Ő megismeréséért, mert amikor megértettük, hogy Ő a Krisztus, akkor jelenti meg magát nekünk. Amikor meghal minden egyéni cél, reménység, vágy, megsemmisül minden emberi akarat, akkor jelenik meg az élő Úr, a felülről való reménység, erő, akarat Ura és teremtője.

Ezt mutatja, ahogyan megismerteti magát. – Az emmausi tanítványok a kenyér megtöréséről ismernek reá. Arról a kenyérről, amely az Ő megtöretett testének jegye. Mindazok, akik szabadulásra várnak, innen fogják megismerni Őt: a világ rabjai, elnyomottak és menekülni akarók – szenvedése és halála diadaláról. – Azok, akik személyes életük nagy keserűségében keresik, mint Mária, a hangjáról, az Ige hangjáról ismernek reá, amely magához hívja a fáradtakat és megterhelteket, amely Ige az Ő feltámadása által lett diadalmassá a világon. – A magukba zárkózottak, a Genezáret partjának árva vándorlói arról, hogy megjelenik közöttük, közösséget, egymásért való munkát és az Ő szolgálatát bízza reájuk.

Jó tudni, hogy […] itt van velünk az ismeretlen Útitárs, hogy hallja panaszainkat, megérti csalódásainkat és ismeri küzdelmeink titkát. Jó ezeket úgy hordozni, hogy megértsük bennük az Ő halála üzenetét. De mindennél jobb megnyerni azt a kegyelmet, hogy megismerjük Őt, az érettünk testét megtört, a hozzánk és rajtunk át másokhoz szóló, a közösséget teremtı és szolgálatra küldı Urat abban a pillanatban, mikor dicsőséges arca felragyog szemünk előtt.

Jó úgy indulni […], hogy velünk jön a láthatatlan Útitárs és amikor igazán REÁ lesz szükségünk, megjelenti magát és segít. …

Kádár Miklós ref. lelkipásztor

Ősz

Épiteni. Vajon honnan és vajon mit? Hogy lehet élni? Hogy kell? Miből fogok én élni? Mi segit majd végigvinni mindent. Voltak emberek, akik ott voltak.Erősen, nagyon erősen ott volt Ő. Mostmár ő sincs, és lehet többé nem látom soha az életben. Fájna, ha nem látnám.Fájna az, ha karácsonykor, mikor égnek a gyertyák és a lámpák, ő nem mosolyogna vissza rám a gyertyafényben, és a szeme nem sugározná azt: köszönöm. Mi lesz velem, ha ez nem úgy lesz? Mi lesz velem, ha többé nem lesz soha? Meghalok Istenem? Meghalok akkor, ha a szivem mélyéről felszakad valami? Valami, ami nem kellene felszakadjon, amit örökre eltemettem? Mi lesz akkor?

Halálos órámon kezem kezedet keresi....S beleborzongok látván, hogy nélküled éltem.

Fáy Ferenc

Őszi áhitat

Ülj le a márványhűvös ég alá,

honnan a nyár még visszanyúl utánad.

Madarak jaját kergeti a szél

s térdedre hajtja hű fejét a bánat.

Zárd el szemedbe ezt a ragyogást,

ezt az utolsó tél-előtti órát.

Dió koppan már, hamvas szilva hull

s himnuszt dobál egy megkésett rigó rád.

Levél repül: nyárcifra üzenet

a száraz zöld, de hátán, mint a láva,

kénsárga lánggal ég az ősz...Lebeg,

aztán leszáll a kert aranyporába.

Hány hosszú éve játszod ezt az őszt?

Úgy játszod itt, hogy mégis mindig ott vagy,

hol vérző fák tartják a karjukon

a mustos őszbe szédült sok halottat.

Zárd el szemedbe ezt a ragyogást,

mielőtt minden elmerül a sárba.

Alma pirul... s a dombon a halál

mézes szőlőt szed nagy füleskosárba.

KÁNYÁDI SÁNDOR

FELEMÁS ŐSZI ÉNEK



építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja


ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat


nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok


már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak

Magyar áldás

Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt.
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.


Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet.

Hogy lehess meleget adó forrás
A szeretetedre szomjasoknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,
Minden hozzád fordulónak.
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen aki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged.

Őrizzen hát ez az áldás
Fájdalomban, szenvedésben.
Örömödben, bánatodban,
Bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg Önmagadnak,
És a Téged szeretőknek.

Kányádi Sándor

 A vadludak és a darvak

már az égre ékelődnek

hosszú őszt a maradóknak

jó utat az elmenőknek.

A fecskék is készülődnek

sürgönydróton sorakoznak

jó utat az elmenőknek

hosszú őszt a maradóknak.

Az árnyékok vékonyodnak

a patakok hűvösödnek

hosszú őszt a maradóknak

jó utat az elmenőknek.

Gyapjasodnak a kis őzek

vöröslik a lenyugvó nap,

jó utat az elmenőknek,
hosszú őszt a maradóknak.

Exupery

"Nem arra törekszünk, hogy örökkévalók legyünk, hanem arra, hogy a dolgok és tettek ne veszítsék el előttünk azonnal értelmüket.

Akkor megmutatkozik a semmi, amely körülvesz minket."

"Ha sajnálkozunk, még mindig ketten vagyunk; a szánalom még mindig megosztottság. De van a kapcsolatoknak egy olyan magasságuk, ahol a hálának, szánalomnak nincs értelme többé. Itt már úgy lélegzik az ember, mint egy kiszabadult rab."
 
"Hogy miféle lényeget?... Éppen ez az, amit nem tudok szavakkal kifejezni. Csak a visszfényét ejteném foglyul, az igazság kisiklanék a szavak között. Azt hiszem, homályos lennék, ha azt mondanám, szívesen harcoltunk volna, hogy megmentsük a hajóslegények mosolyát, a te mosolyodat, az én mosolyomat, a kiszolgálólány mosolyát; hogy megmentsük a napsütésnek azt a csodáját, amely évmilliók óta fáradozik, hogy eljusson ehhez a mosolyhoz, a mosolynak ehhez a minőségéhez. A lényeg többnyire súlytalan. A lényeg itt látszólag ez a mosoly volt. Mert sokszor a mosoly a lényeg. A mosollyal fizetni lehet. A mosollyal kárpótolni lehet. A mosollyal életet lehet adni. És van mosoly, melyért meghal az ember."