Jézus - A Hang

"Az Isten a földön a gonosszal szemben kiszolgáltatott! A SZERETET az ilyen! Nektek, akik azt tanultátok, hogy Isten vigyáz rátok, nektek meg kell tanulnotok, hogy nektek kell Istenre vigyázni, különben elvesztitek Őt. Aki nem vigyáz a SZERETETRE, az szeretetnélkülivé válik".

"... Én igaz szerelemmel szeretlek. Erre egyedül Én vagyok képes. Ez életetek mulandóságában föl nem fogható, csupán elhihető. Boldog, aki elhiszi ezt. Minden vágyam afelé irányul veled kapcsolatban, hogy elhidd ezt Nekem. Olyan boldogságra teremtettelek, melyet meg is tudok adni. Csak Én tudom ezt megadni."

Albert Schweitzer

"A fiatalság mércéje nem az életkor, hanem a szellem és a lélek állapota: az akarat- és képzelőerő, az érzelmek intenzitása, a jókedv és a kalandvágy győzelme a lustaságon. Csak az öregszik meg, aki lemond eszményeiről. Az évek múlásával ráncossá lesz az arcod, de ha kialszik benned a lelkesedés, akkor lelked ráncosodik meg. Gondok, kétségek, az önbizalom hiánya, reménytelenség: mind hosszú évek, melyek nemcsak a testet húzzák le a föld porába, hanem a lelket is. Az ember – akár tizenhat éves, akár hatvanhat – csodára szomjazik, elámul a csillagok örökkévalóságán, a gondolatok és a dolgok szépségén: nem fél a kockázattól: gyermeki kíváncsisággal várja: mi lesz holnap: szabadon örül mindennek. Olyan fiatal vagy, mint a reményeid, olyan öreg, mint a kétségeid. Olyan fiatal, mint önbizalmad, olyan öreg, mint a félelmed. Fiatal, mint a hited, öreg, mint a csüggedésed. Fiatal vagy, amíg befogadod a szépség, az öröm, a merészség, a nagyság – az ember, a Föld, a végtelenség hírnökeit. Csak akkor öregszel meg, ha már nem szárnyalsz, és hagyod, hogy a pesszimizmus és a cinizmus megdermessze a szívedet."

V. Varga Zoltán

"Megjátsszuk a bátrat, az őszintét, a kitartót, és megjátsszuk az okosat, sőt a gazdagot is. Megjátsszuk a Férfit, a Nőt, a hűséges Hitvest, az odaadó Szeretőt, a gondos Családfőt, és a szerető Családanyát. Eljátsszuk a jónak hitt szerepet. Kijátsszuk a világot kedvünk szerint.
Mert hiszünk a hivatalos ideáloknak, a ránk kényszerített elvárásoknak, és elhisszük, hogy rosszak vagyunk. Inkább hazudunk tökéletest, minthogy szembe merjünk nézni hibáinkkal és vállaljuk önmagunk. Félünk az elutasítástól, félünk a kudarctól, félünk önmagunktól, gyávák vagyunk. Ezért inkább eljátsszuk azt a szerepet, amiről úgy gondoljuk, a környezetünk elvárja tőlünk, belebújunk sikerjelmezekbe, amihez automatikusan jár a tisztelet-szeretet-csodálat mindentől megvédő sikerpáncélja is. Aztán csodálkozunk, ha kiborulunk, állandóan feszültek és idegesek vagyunk, szorongunk és félünk, inni kezdünk vagy gyógyszereket szedünk, impotenssé válunk, vagy nem tudunk gyereket szülni. Marhára nem érezzük jól magunk a saját bőrünkben. És jöhet a reiki, a Titok, az agyhullámok, a savtalanítás vagy a legújabb lélekguru, pedig csak le kellene ülnünk egy fotelba és elgondolkozni."

Szergej Jeszenyin: Bokraink közt

   

    Bokraink közt már az ősz barangol,
    kóró lett a fényes laboda.
    Zizegő, szép zabkéve-hajadról
    nem álmodom többé már soha.

    Arcod haván bogyók bíbor vére -

    szép voltál, te kedves, illanó!

    Szelíd, mint az alkony puha fénye,

    s fehéren sugárzó, mint a hó.

    Szemed magvai kihulltak régen,

    neved, a törékeny, messze szállt.

    Gyűrött sálam őrzi már csak híven

    fehér kezed hársméz-illatát.

    Amikor a háztetőn a hajnal

    macskamódra, lustán lépeget,

    emlegetnek tűnődő szavakkal

    vízimanók, dúdoló szelek.

    Kéklő esték azt suttogják rólad:

    álom voltál, elhaló zene.

    De tudom - aki formálta vállad,

    fénylő titkoknak volt mestere.


    Bokraink közt már az ősz barangol,

    kóró lett a fényes laboda.

    Zizegő, szép zabkéve-hajadról

    nem álmodom többé már soha. 

Egyszerű szavak...

Én az egyszerű szavak mestere vagyok,
Dallamot, csengőt kérek, nem kérek nagyot,
Ékesen szóló karácsonyi csengőt és harangot,
Harangot kérek, én az imák mondója vagyok.

Imádkozom hozzád, egy dallamot kérek,
A dallam s csillag is megadatott néked.
Karácsonyi csillag, hófehér dallamom
Egyszerű kis szavak: én most csak azt adom.

Hófehér mezőn csilingel a dallam,
Ennél egyszerűbbet én nem is akartam,
Karácsonyi szánkó szántja a friss havat,
Könnyedén dalolnak az együgyű szavak.

Karácsonyfán szólal fényesen az ének,
Ez az, mit adtál, mást én nem is kérek.
Mit adhatnék neked, fényes csodát, nagyot?
Én az egyszerű szavak mestere vagyok.

      Megtaláltam ezt a verset is. Az Övé, csak az Övé. Imádkozok Hozzád. Imádkozzál értem. Nem kérek mást. Ezt a verset meg neked ajándékozom. Nem tudom, ki irta, de a Tied. Ennyit adhatok neked. Ennyit adhatsz nekem. Nem, nem fényes csodákat....
      A tegnap a fájdalomtól beszélni se tudtam. Hogy elmegy, és sose látom többet. Hogy vége. Mostmér hivatalosan és véglegesen. Szeretem Őt, nagyon szeretem. Örökre szeretni fogom. És a fájdalmat eltemetem a szivem mélyére ahhoz, hogy élni tudjak tovább. Nem, nem engedem, hogy teljesen bekeritsen. A tegnap se engedtem. Eddig se, ezentúl se. Végülis ha meggondolom, igy volt tökéletes. Mert akkor is igy lett volna, ha közben nem alakul át az életem. Azt hiszem, akkor belehaltam volna. Nem most. Hanem már sokkal előbb. És a mostot már nem érem meg. Vagy ha megérem, megőrülök vagy ilyesmi. Igen, igy volt a legjobb. Hogy amikor elérkezik ez a pillanat, a BÚCSU, már ne legyen része annyira az életemnek, már csak a szivem mélyén legyen, eltemetve. Az emlékekkel és a fájdalommal és a miért kérdésekkel együtt. Hogy eddigre már ne róla és csak róla szóljon az életem, hanem minden másról is. Mert igy is, úgy is elment volna.
     Óh Istenem, de akkor mért olyan nehéz elfogadni mindezt? Azt, hogy igy a legjobb? Hogy el van minden temetve? Azt, hogy nem szabad felhozni a felszinre, mert fájni fog... jobban, mint akármi? Azt, hogy csak álom volt, csak egy része volt, és sose lehetett volna az életem? Istenem, miért olyan nehéz elfogadni mindezt?
     Miért érzem inkább azt, hogy az lenne a legjobb még mindig, ha teljes szivemből szeretném még, ha nem temettem volna el ezt a szeretetet? Hogy a tegnap az lett volna a legjobb, hogy mindenkinek az arcában orditsak, hogy ne engedjék el? Hogy az lenne a legjobb, hogy mostegy sötét sarokban üljek és sirjak? Miért?
     És miért gondolom úgy, hogy ez az érzés és a vele való kapcsolatom volt a legreálisabb dolog, ami az életemben történt? Miért gondolom azt, hogy egyedül ez a kapcsolat, ezek az emlékek fognak engem végigvinni az életen és hogy ezek fogják megadni az Istennel való közösséget? Miért? 
     Mert talán igy lesz. De ahhoz fel kellene őket hozni a szivem mélyéről. Ahhoz emlékezni kell. Úgy, hogy az emlékek ne fájjanak őrülten....
     Nem tudom, mikor lesz ez. Talán egyszer. Talán soha. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ha most felszinre hozzom őket, annyira fog fájni, hogy belehalok. De addig se élni nem tudok, se Istennel igazi közösséget találni.
     Hiszem azt, hogy egyszer még találkozni fogunk ezen a földön. Lelkeink fognak találkozni. És a szemeink es a kezeink. És újra csak mi ketten leszünk a világon. Mi ketten és a közöttünk levő Isten. 

Hátha...

Nem adhatok neked
Fényes csodát, nagyot
Én az egyszerű szavak embere vagyok.


Remélem, látlak még. Remélem, megtalállak még. Egyszer ajándékoztam Neked egy képet. Ez a vers volt ráirva. Remélem, megtalálom majd az egész verset. Remélem, egyszer hazatérek.

Tisza Kata

„Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen kockázat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is. Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt. Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben.
Ha elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz "a valósághoz". Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is.”

Lázár Ervin

Nagyapa meg a csillagok

Nagyapa napközben olyan, mint minden más öregember. Azaz egészen mégsem olyan, mert fütyörészni szokott, és beszélget az almafáival.Kedveseket mondhat nekik, mert az almafák majdnem mindig mosolygósak.
De hát ezt nem furcsállotta Babó Titti, mert ha egy kicsit odafigyelt, ô maga is tudott az almafákkal beszélgetni. Egyszerû ez annak, aki tud almafául. Márpedig ôk tudtak, Nagyapa is meg Babó Titti is. Azt nem értette Babó Titti, hogy éjszakánként hova tûnik Nagyapa. Mert Nagyapa minden áldott este fogott egy hosszú létrát, kalapácsot meg szöget tett a zsebébe, és elindult valamerre. Azt sem tudta Titti, mikor szokott Nagyapa a létrával hazajönni, mert addigra mindig elaludt.
Reggelente néhányszor kérdezte, hogy merre járt az éjszaka, de Nagyapa csak mosolygott a bajusza alatt.
Még szerencse, hogy Mikkamakka gyakran meglátogatta Babó Tittit. Mert ismeretes, hogy Mikkamakka majdnem mindent tud. Avagy: majdnem tud mindent.
Esetleg: mindent majdnem tud. Megkérdezte hát tôle Titti, tudja-e, hova jár éjszaka Nagyapa.
– Hát te nem tudod? – ámuldozott Mikkamakka.
– Nem – mondta Titti.
– Na jó, elmagyarázom neked. Láttál már csillagos eget?
– Persze.
– Azt is láttad már, hogy idônként egy-egy csillag leesik?
– Láttam, azok a hullócsillagok.
– És mindennap több is leesik. Igaz-e? – folytatta Mikkamakka.
– Igaz... Ez azt jelenti, hogy egyszer csak elfogynak az égrôl a csillagok? – ijedt meg Babó Titti.
– Na látod – mosolyodott el fölényesen Mikkamakka. – Azt gondolod, hogy mindennap kevesebb csillag van az égen?
– Én aztán nem.
– Nem is gondolhatod, mert nincs kevesebb.
– Bár nem egészen értem – komorodott el Babó Titti. – Mindennap leesik egy csomó, még sincs kevesebb?!
– De nincs ám! Mert Nagyapa minden éjjel összeszedi a lehullott csillagokat, a létráján fölmászik az égig, és szépen visszaszögezi mindeniket.
Babó Titti szájtátva hallgatta Mikkamakkát, csak nagy sokára ocsúdott ámulatából.
– És mi lesz – kérdezte suttogva –, mi lesz, ha Nagyapa meghal?
– Ó, te bikfic – nézett rá megrovóan Mikkamakka –, hát nem tudod, hogy Nagyapa sohasem hal meg? Az lehet, hogy egyszer majd már nem jár ki az almafáival beszélgetni. Meg talán veled se beszélget, velem se. De minden éjjel veszi a létráját, összeszedi a lehullott csillagokat, és mind visszaszegzi az égre. Mindörökké, a világ végezetéig.
Bizony, Babó Titti, ilyen nagyapád van!

Charlotte Bronte

"Különös, hogy a fájdalom szinte megfojt,
mert egy másik ember szeme nem nézett az enyémbe"

A három fa legendája

Hol volt. hol nem volt, volt egyszer hegycsúcs. ahol három kis fácska állt és arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő.
Az első fácska vágyakozva nézett fel a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt. „Szeretnék kincsesláda lenni!” kiáltott fel. „Beborítva arannyal és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!”
A második tekintetével követte a kis patakot, ami szokott útján csörgedezett a tenger felé. „Jó volna büszke hajónak lenni” – sóhajtotta – „átszelni a viharos tengert, hatalmas királyokat vinni egyik parttól a másikig! Belőlem lesz a legerősebb tengerjáró az óceánokon!”
A harmadik kicsi fa lenézett a völgybe. Férfiak és nők sietősen tették a dolgukat a forgalmas kisvárosban. „Én egyáltalán nem akarok elmozdulni erről a helyről” – mondta. „Szeretnék olyan magasra nőni, hogy amikor az emberek megállnak, hogy megnézzenek, felemeljék tekintetüket az ég felé és Istenre gondoljanak. Én leszek a legmagasabb fa a Földön!”
Múltak az évek. Eső jött és sütött a nap s a három kis fa nagyra és magasra nőtt.
Egy szép napon három favágó ballagott fel a hegyoldalon. Egyikőjük megpillantotta az első fát és azt mondta: „Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.” És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt. „Most lesz belőlem az a szép kincsesláda” – gondolta a fa – „csodás kincseket kapok majd.”
A másik favágó a második fát szemelte ki. „Ez a fa erős. Pontosan ilyen kell nekem.” És eldőlt a második fa is a fejsze ütéseire. „Végre átszelem a tengert!” – gondolta. „Büszke hajó leszek, királyoknak való!”
A harmadik fa úgy érezte. hogy egy pillanatra a szíve is megáll, amikor az utolsó favágó ránézett. Ott állt egyenesen és magasan, büszkén mutatva az égre. De a favágó nem nézett fel oda. „Nekem bármelyik fa megteszi” – mormogta.
Az első fa egy asztaloshoz került. De az öreg asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott kezei alól egy jászol került ki. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
A második fa mosolygott, amikor a favágó elvitte a hajóépítőhöz. De nem valami nagy és erős tengerjáró hajó készült belőle, hanem a fűrészelés és kalapácsolás után egy egyszerű halászbárka állt a víz partján. Mivel túl kicsi és gyenge volt ahhoz, hogy tengerre szálljanak vele, ezért egy tavon hajóztak rajta egyik parttól a másikig. Minden nap átható halbűz töltötte be és lassan beivódott a hajó deszkáiba, gerendáiba.
A harmadik nagyon meglepődik, amikor a favágó gerendákra hasította és otthagyta egy farakásban. „Soha nem akartam más lenni, csak állni a hegytetőn és Isten felé mutatni.”
Sok-sok nap telt el és sok-sok éjszaka. A három fa már majdnem elfelejtette egykori álmát.
De egy éjjel egy fénylő csillag gyúlt ki éppen afölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára. „Bárcsak jobb helyet készíthetnék néki!” – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A csillag rásütött a fényes és erős fára. „Ez a jászol a legjobb hely neki” – mondta a asszony. És az első fa rájött, hogy most nála van a világ legnagyobb kincse.
Évek múltán egy este fáradt utasok szálltak fel a halászhajóra. Egyikük azonnal elaludt, ahogy a hajó kifutott a tóra. Éjjel hirtelen feltámadt a szél és a víz fölött hatalmas vihar kerekedett. A hajó hánykódott az óriási hullámok tetején. Tudta, hogy nem elég erős ahhoz, hogy az utasokat ilyen nagy szélben és esőben épségben a partra vigye. Ekkor felébredt a fáradt vándor. Felállt, kinyújtotta karját és annyit mondott: „Csend!” – és a vihar elült. Olyan gyorsan, mint ahogy kezdődött. A második fa tudta, hogy a leghatalmasabb király volt ott azon az éjszakán.
Egy péntek reggel előhúzták az utolsó fából készült gerendákat is a rég elfelejtett rakásból. Összeácsolták, majd egy tomboló és gúnyolódó tömegen hurcolták keresztül. Megborzongott, amikor néhány katona egy ember kezeit szögezte gerendáihoz. Rútnak és kegyetlennek érezte magát. De vasárnap reggel, amikor a Nap sugaraival fellármázta a levegőt és a Földről az öröm áradt, tudta a harmadik fa, hogy Isten szeretete mindent megváltoztatott.
Ez tette gyönyörűvé az első fát.
Ettől lett erős a második.
És ha valaki valamikor a harmadik fára gondolt, annak Istenre kellett gondolnia.

Kádár Miklós

A láthatatlan Útitárs


Az emmausi tanítványokról olvassuk a Lukács evangéliuma 24:16-ban, hogy „az ő szemeik visszatartóztatának, hogy őt meg ne ismerjék." Jézus Krisztus úgy szegődött melléjük, hogy Ő nem akarta, hogy megismerjék. – Mi lehet ennek az oka?

Több helyen olvasunk hasonló dolgot a Bibliában, de mindig a feltámadott Krisztussal kapcsolatban. Mária, amikor sírva keresi a kertben az Urat, nem ismeri fel az előtte álló Krisztust. – A tanítványok a Genezáret partján vannak. Jézus megáll a parton, de a tanítványok nem ismerik fel az Urat. Míg Krisztus halála előtt járt a földön, mindenki megismerhette és felismerhette a vándortanítót. A feltámadott Jézust csak az ismerheti meg, akinek Ő meg akarja magát mutatni. Elrejtőzik az elől, aki elől akar, s megjelenteti magát annak, akinek akarja.

Sokszor úgy áll mellettünk is, mint az emmausi tanítványok mellett, vagy úgy áll meg munkánk és életünk tengerének partján, mint a Genezáretnél. Ilyenkor néha keservesen küzdünk az Ő látásáért, de Ő elrejti magát előlünk. – Néha azért, mert még nem elég mély a fájdalmunk és nem elég súlyosak a kétségeink. Még mindig belejátszik egy rejtett önbizalom, hiányzik az őszinteség. A csüggedésünk nem saját tehetetlenségünkre, hanem az eredményekre és a sikerekre vonatkozik. Nem az Ügyet látjuk veszendőben, hanem saját tekintélyünket és hírnevünket. Máskor azért rejti el magát, mert a fájdalmunk még mindig emberi vigasztalás után vágyik és nem az övé után. Önmagunkat, a magunk örömeit, letűnt boldogságunkat és nem bűneinket síratjuk és ami rajtunk erőt vett, csak ellágyulás és nem megbánás.Ismét máskor elrejti orcáját, mert az egyedüllétünk csüggedés, a tétlenség és fásultság csüggedése és nem a közösség után való vágy, mert gyöngeségünk még nem jutott el a magasabb erő kereséséig, csak a panaszkodásig.

De a minden tapasztalatot megelőző ígérethez odamenekülhetünk: „Ime, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig". Tusakodnunk kell az Ő megismeréséért, mert amikor megértettük, hogy Ő a Krisztus, akkor jelenti meg magát nekünk. Amikor meghal minden egyéni cél, reménység, vágy, megsemmisül minden emberi akarat, akkor jelenik meg az élő Úr, a felülről való reménység, erő, akarat Ura és teremtője.

Ezt mutatja, ahogyan megismerteti magát. – Az emmausi tanítványok a kenyér megtöréséről ismernek reá. Arról a kenyérről, amely az Ő megtöretett testének jegye. Mindazok, akik szabadulásra várnak, innen fogják megismerni Őt: a világ rabjai, elnyomottak és menekülni akarók – szenvedése és halála diadaláról. – Azok, akik személyes életük nagy keserűségében keresik, mint Mária, a hangjáról, az Ige hangjáról ismernek reá, amely magához hívja a fáradtakat és megterhelteket, amely Ige az Ő feltámadása által lett diadalmassá a világon. – A magukba zárkózottak, a Genezáret partjának árva vándorlói arról, hogy megjelenik közöttük, közösséget, egymásért való munkát és az Ő szolgálatát bízza reájuk.

Jó tudni, hogy […] itt van velünk az ismeretlen Útitárs, hogy hallja panaszainkat, megérti csalódásainkat és ismeri küzdelmeink titkát. Jó ezeket úgy hordozni, hogy megértsük bennük az Ő halála üzenetét. De mindennél jobb megnyerni azt a kegyelmet, hogy megismerjük Őt, az érettünk testét megtört, a hozzánk és rajtunk át másokhoz szóló, a közösséget teremtı és szolgálatra küldı Urat abban a pillanatban, mikor dicsőséges arca felragyog szemünk előtt.

Jó úgy indulni […], hogy velünk jön a láthatatlan Útitárs és amikor igazán REÁ lesz szükségünk, megjelenti magát és segít. …

Kádár Miklós ref. lelkipásztor

Ősz

Épiteni. Vajon honnan és vajon mit? Hogy lehet élni? Hogy kell? Miből fogok én élni? Mi segit majd végigvinni mindent. Voltak emberek, akik ott voltak.Erősen, nagyon erősen ott volt Ő. Mostmár ő sincs, és lehet többé nem látom soha az életben. Fájna, ha nem látnám.Fájna az, ha karácsonykor, mikor égnek a gyertyák és a lámpák, ő nem mosolyogna vissza rám a gyertyafényben, és a szeme nem sugározná azt: köszönöm. Mi lesz velem, ha ez nem úgy lesz? Mi lesz velem, ha többé nem lesz soha? Meghalok Istenem? Meghalok akkor, ha a szivem mélyéről felszakad valami? Valami, ami nem kellene felszakadjon, amit örökre eltemettem? Mi lesz akkor?

Halálos órámon kezem kezedet keresi....S beleborzongok látván, hogy nélküled éltem.

Fáy Ferenc

Őszi áhitat

Ülj le a márványhűvös ég alá,

honnan a nyár még visszanyúl utánad.

Madarak jaját kergeti a szél

s térdedre hajtja hű fejét a bánat.

Zárd el szemedbe ezt a ragyogást,

ezt az utolsó tél-előtti órát.

Dió koppan már, hamvas szilva hull

s himnuszt dobál egy megkésett rigó rád.

Levél repül: nyárcifra üzenet

a száraz zöld, de hátán, mint a láva,

kénsárga lánggal ég az ősz...Lebeg,

aztán leszáll a kert aranyporába.

Hány hosszú éve játszod ezt az őszt?

Úgy játszod itt, hogy mégis mindig ott vagy,

hol vérző fák tartják a karjukon

a mustos őszbe szédült sok halottat.

Zárd el szemedbe ezt a ragyogást,

mielőtt minden elmerül a sárba.

Alma pirul... s a dombon a halál

mézes szőlőt szed nagy füleskosárba.

KÁNYÁDI SÁNDOR

FELEMÁS ŐSZI ÉNEK



építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja


ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat


nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok


már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak

Magyar áldás

Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt.
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.


Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet.

Hogy lehess meleget adó forrás
A szeretetedre szomjasoknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,
Minden hozzád fordulónak.
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen aki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged.

Őrizzen hát ez az áldás
Fájdalomban, szenvedésben.
Örömödben, bánatodban,
Bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg Önmagadnak,
És a Téged szeretőknek.

Kányádi Sándor

 A vadludak és a darvak

már az égre ékelődnek

hosszú őszt a maradóknak

jó utat az elmenőknek.

A fecskék is készülődnek

sürgönydróton sorakoznak

jó utat az elmenőknek

hosszú őszt a maradóknak.

Az árnyékok vékonyodnak

a patakok hűvösödnek

hosszú őszt a maradóknak

jó utat az elmenőknek.

Gyapjasodnak a kis őzek

vöröslik a lenyugvó nap,

jó utat az elmenőknek,
hosszú őszt a maradóknak.

Exupery

"Nem arra törekszünk, hogy örökkévalók legyünk, hanem arra, hogy a dolgok és tettek ne veszítsék el előttünk azonnal értelmüket.

Akkor megmutatkozik a semmi, amely körülvesz minket."

"Ha sajnálkozunk, még mindig ketten vagyunk; a szánalom még mindig megosztottság. De van a kapcsolatoknak egy olyan magasságuk, ahol a hálának, szánalomnak nincs értelme többé. Itt már úgy lélegzik az ember, mint egy kiszabadult rab."
 
"Hogy miféle lényeget?... Éppen ez az, amit nem tudok szavakkal kifejezni. Csak a visszfényét ejteném foglyul, az igazság kisiklanék a szavak között. Azt hiszem, homályos lennék, ha azt mondanám, szívesen harcoltunk volna, hogy megmentsük a hajóslegények mosolyát, a te mosolyodat, az én mosolyomat, a kiszolgálólány mosolyát; hogy megmentsük a napsütésnek azt a csodáját, amely évmilliók óta fáradozik, hogy eljusson ehhez a mosolyhoz, a mosolynak ehhez a minőségéhez. A lényeg többnyire súlytalan. A lényeg itt látszólag ez a mosoly volt. Mert sokszor a mosoly a lényeg. A mosollyal fizetni lehet. A mosollyal kárpótolni lehet. A mosollyal életet lehet adni. És van mosoly, melyért meghal az ember."

Márai Sándor

"Az ember egy életen át, készül valamire. Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek. A fény, az idő lemossa a lemezről a vonások éles és jellegzetes árnyalatait. Forgatni kell a képet, s a világítás bizonyos fénytörése szükséges hozzá, hogy a vak fémlemezen megismerjük azt, kinek arcvonásait egyszer magába szívta a tükörlap. Így halványodik el az időben minden emberi emlék. De egy napon fény hull valahonnan, s akkor megint látunk egy arcot. Közünk volt egymáshoz."

Emberek

Mert vannak emberek, kiket ha meglátunk, vagy találkozzunk velük, újra biztonságos lesz a világ.

Múltbeli emberek...kikhez talán semmi közünk. Múltbeli emberek, kiket szerettünk, de már nem szeretjük őket. Vagy már nem úgy szeretjük őket, mert nem gondoltunk rájuk nagyon nagyon régen. És mégis...ha meglátjuk őket,  akkor valahogy, nem tudom hogy és miért, de biztonságosabb lesz a világ.

A Másik

A legnagyobb dolog: felelősséget vállalni a másik emberért. Élni érte. Megtenni érte olyan dolgokat, amiket másképp, normális körülmények között nem teszel meg. Vállalni az Életet. A vele való Életet. Ami sokszor sokba kerül. Feladása a nyugodtságnak és a gondtalanságnak. Feladása egy olyan életnek, ahol csak magaddal törödtél, mindenben egyedül magadat számoltad bele, és mindent el tudtál dönteni úgy, hogy neked legyen jó. És ez igy hirtelen furcsa. Nem tudod,  hogy kellene dönteni. Nem tudod, hogy jó lesz-e vagy nem. S mikor ezt érzed, alapvetően azt se tudod, hogy miért érzel igy. S nem tudod, hol az igazság. Aztán, egy idő után, rájössz, hogy felelős vagy a másikért. Testi, lelki jólétéért. Felelős vagy azért, hogy mindene meglegyen, felelős azért, hogy boldog legyen. Nehéz ezt elfogadni is, nemhogy megtenni. De miután sikerül, már könnyebb lesz minden,sokkal könnyebb.

Hamvas Béla: Láthatatlan történet

A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja.

A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert, amikor bennünket elküldtek, az útra bocsátó Hatalom így szólt: Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit. Segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz oszd meg. Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig.

Ismerd meg, hódítsd meg, senki nem tiltja, de jaj Neked, ha magadnak tartod. Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik, legyen szent fény, átokká válik, legyen gyönyör, halállá válik. Elbocsátunk Téged is, mint mindenkit: Felelős vagy minden emberért, aki veled él és el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tiéd.

Simon Weil

A szeretet ínségünk jele. Isten csak önmagát képes szeretni - mi csak azt, ami más.

Istent nem azért kell szeretni, mert Ő szeret bennünket. Mivel Isten szeret bennünket, azért kell önmagunkat szeretni. Mi más indítéka lenne az önszeretetnek? E kitérő nélkül képtelenek vagyunk önmagunkat szeretni.

Ha szememet bekötik és kezeimet egy bothoz erősítik, ez a bot elválaszt a dolgoktól, de általa szerzek azokról tapasztalatot. Csak a botot érzem, csak a falat veszem észre. Így vannak a teremtmények a szeretet képességével. A természetfeletti szeretet csak a teremtményeket érinti, és csak Isten felé irányul. Csak a teremtményeket szereti (és van-e valami más, amit szerethetünk?) mint közvetítőket. Ilyenképpen minden teremtményt egyaránt szeret, s közülük önmagát sem vonja ki. Szeretni az idegent, mint önmagamat, már ellenszólamát is jelenti: szeretni önmagamat, akár az idegent.

Az istenszeretet tisztaságának jele, ha az öröm és a szenvedés egyforma hálát sugall.

Platón szemében a testi szerelem az igazi szeretet lefokozott képe. A tiszta emberi szeretet (a hitvesi hűség) ennek már kevésbé elhomályosult képe. A szublimáció gondolata csak a jelenkor ostobaságából fakadhatott.

A hit más embernek mint emberi lénynek létezésében maga a szeretet. Felismerni valakit lénye teljében csak a szeretet képes.

A szellemet semmi sem kényszeríti, hogy bármi létezésében higgyen (szubjektivizmus, abszolút idealizmus, szolipszizmus, szkepticizmus: lásd az Upanisadokat, a taoistákat, Platónt, akik ezzel a szellemi magatartással a megtisztulás végett élnek). Ezért a léttel való kapcsolat egyetlen szerve az elfogadás, a szeretet. Ez az oka, hogy a szépség és a valóság azonos. Ez az oka, hogy az öröm és a valóságérzés azonos.

A szükségérzet, hogy megalkotói legyünk annak, amit szeretünk, Isten utánzásának kényszerérzete. Ez azonban a hamis istenség iránti vonzódás - feltéve, hogy nem folyamodunk az ég másik oldaláról látott mintaképhez...

A teremtmények iránt érzett szeretet: nem szeretet Istenben, hanem az a szeretet, amely úgy hatolt át Istenen, mint a tűzön. Szeretet, amely teljesen leoldja magát a teremtményekről, hogy Istenhez emelkedjék, majd Isten teremtő szeretetével egyesülve visszaereszkedik. Így egyesül az emberi szeretetet széttépő két ellentét: szeretni a kedves lényt, úgy, amilyen, és az őt újjáteremtő akarat.

A teremtmények iránti képzelt szeretet. Az embert kötelék fűzi össze ragaszkodásának valamennyi tárgyával, ám a kötél mindig szétszakadhat. Ugyanily kötelék fűz a képzelt Istenhez, ahhoz az istenséghez, akinek számára a szeretet szintén kötelék. A valóságos Istenhez nem vagyunk odakötözve, ezért nincs is kötél, ami elszakadhatna. S belénk hatol. Egyedül neki van hozzánk bejárata.

A lények, akiket szeretek, teremtmények. A véletlen szülöttei. Találkozásunk is a véletlen műve. Mindaz, amit gondolnak, éreznek és tesznek, korlátozott, és jónak-rossznak vegyülete. Mindennek teljes tudatában lenni és nem szeretni őket kevésbé. Utánozni Istent, aki végtelenül szereti a véges dolgokat a maguk végességében.

Az egyetlen jó, ami a véletlennek nem kiszolgáltatott, az, ami a világon kívül van.

Trója pusztulása. A virágba borult gyümölcsfák szirmainak hullása. Tudni, hogy a legfőbb érték nem az egzisztenciában gyökeredzik. Ez az, ami szép. Miért? A lelket túlvetíti az időn.

Isten a teremtésben csak hiány alakjában lehet jelen.

A rossz és Isten ártatlansága. Istent végtelen távolba kell helyezni ahhoz, hogy a rossztól érintetlennek fogjuk fel, és viszont: a rossz arra figyelmeztet, hogy Istent végtelen távolba kell helyezni.

Ez a világ mint Istennek teljes hiánya, Isten maga. A szükség mint a jótól teljesen különböző, maga a jó. Ez az oka, hogy a szerencsétlenségben minden vigasz eltávolít a szeretettől és eltávolít az igazságtól.

Ez a misztériumok misztériuma. Ha ezt értjük, biztonságban vagyunk.

"Kelet sivatagában..." A sivatagban kell lenni, mert akit szeretnünk kell, nincs jelen.

Aki életét Istenbe vetett hitébe helyezi, elvesztheti hitét. Az viszont, aki életét magába Istenbe teszi, hitét sohasem fogja elveszíteni. Életünket az érinthetetlenbe helyezni. Ez lehetetlen. Ez a halál. Ez az, ami szükséges.

"Nevet az ártatlanok nyomorúságán.": Isten csendje. A földi zajok utánozzák ezt a csendet. Ezek semmit sem jelentenek.

Amikor lényünk legmélyéig szükségünk lenne egy neszre, ami valamit mondana, amikor válaszért kiáltunk, és az nem adatik meg nekünk, ekkor érintjük Isten csendjét.

Képzeletünk rendszerint szavakat szór a zajokba, valamint játszadozva alakzatokat látunk a füstben. Mikor azonban túlságosan kimerültek vagyunk, mikor nincs több bátorságunk játszani, akkor igazi szavakra van szükségünk. A kiáltás bensőnket feltépi. Nem kapunk semmit, csak a csendet.

Némelyek, miután ide jutottak, bolond módjára önmagukban beszélnek. Tegyenek ezután bármit, irgalmat kell érezni irántuk. Mások, kevesen, egész szívüket átadják a csendnek.

Ez a világ bezárt kapu. Ez a gát. És ez az átjáró.

A szeretet nem vigasz - a szeretet fény.

Márai Sándor

Egy napon felébredtem... és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.

...mert igazi nincs, mert a téveszmék elmúlnak, de én őt szeretem, és ez más. Ha az ember szeret valakit, mindig megdobog később a szíve, mikor hall róla, vagy látja.... azt hiszem, minden elmúlik, de a szeretet nem múlik el.

Terry Pratchett

"Tényleg hosszú volt a nap, és fárasztó. A teátrum volt a legrosszabb benne. Az a rengeteg ember, mind azt tettetve, hogy másvalaki, olyan dolgok megtörténése, amik nem igazak, tájképdarabok, amiken át tudod dugni a lábad..."

"Az idő narkotikum. Túl sok belőle kioltja az életed."

"Azt mondják, a zaj ellentéte a csend. Ez nem igaz. A csend csupán a zaj hiánya. A csend fültépő lárma ahhoz a váratlan, lágyan szertefröccsenő zajtalansághoz képest, ami egy pitypangernyő szétrobbanásának erejével csapta meg a varázslókat."


"Először is, Isten hihetetlenül titokzatos, ne adj' Isten körülményes utakon közlekedik. Isten nem kockázik az univerzummal; saját felfoghatatlan játékát játssza, amit ő talált ki. Ez a többi játékos szemszögéből leginkább érthetetlen és bonyolult pókerjátszmához hasonlít, amit koromsötét szobában játszanak üres kártyalapokkal, végtelen tétekkel, és egy osztóval, aki nem mondja el a szabályokat viszont végig mosolyog."
 
"Az a baj a nyitott elmével, hogy az emberek hajlamosak lesznek odajönni és mindenféle dolgot beletuszkolni."
 
"Bármilyen idióta képes boszorkánynak lenni egy rúnakéssel; komoly tehetség kell, hogy ugyanezt megtegye az ember egy almacsutkázóval."

Wilder: Szent Lajos Király hidja

De nemsokára mi is meghalunk, minket is csak egy kis ideig szeretnek még, aztán elfelejtenek. De a szeretetnek ez teljesen elegendő. A szeretet minden megnyilvánulása visszahull a szeretetre, amelyből fakadt. Annak, aki szeret, nincsen szüksége arra, hogy emlékezzenek rá. Van az elevenek országa meg a holtak országa, s a hid a szeretet, csak az marad meg, az élet egyetlen értelme.

Múlt

A tegnap éreztem, hogy áldást adok mindenre, ami az enyém volt, és mérhetetlenül messze távolodok ezektől a dolgoktól. Megyek, s keresek új dolgokat, és ezentúl más dolgok lesznek az enyémek, és máshol lesz az otthonom és más emberek lesznek életem emberei. Ez biztosan normális, biztosan igy kell legyen, és biztosan az én épülésemet és fejlődésemet szolgálja. Azt, hogy közöm legyen majd az új dolgokhoz, hogy el tudjam őket fogadni. Azt, hogy minden jó legyen. Azt, hogy tovább tudjam folytatni, az értelmetlenség fojtogató érzése nélkül.
De fáj. Nagyon fájt. Szememből könnyek csordultak ki, mikor áldást mormoltam magamban a templom falai között, de nem volt, mit tegyek. Már abban se vagyok biztos, hogy akarom vissza a múltat. Lehet, hogy nem is. Csak a nosztalgia, csak a búcsúzás az, ami fáj. Aki az eke szarvára teszi a kezét és hátra tekint, nem méltó...hányszor mondtam el már ezt másoknak....és most el kell mondjam magamnak is. Csak fáj, iszonyúan fáj. De hátha igy, hol elengedem, befog gyógyulni a seb a lelkem mélyéről, és akkor teljes értékű életem, érzéseim, kapcsolataim lesznek újra. S azt hiszem, akkor lehet majd gyerekem is, ki igazából az enyém és akit nagyon nagyon szerethetek és aki nem lesz számomra megmagyarázhatatlanul idegen.
Kérlek Istenem, segits, nagyon kérlek.

Apollinaire

BÚCSÚ

Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az ősz halott
E földön többé sose látlak
Ó idő szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatod

Miért?

Istenem, mért fáj még mindig? Miért nem gyógyult be a seb? Miért fáj, ha megpiszkálják? Miért van az, hogy úgy érzem, élő még az egész?

Pedig én mindent megtettem, hogy begyógyuljon. Elástam a szivem mélyére, képződött rajta egy vékony védőréteg, és rárakodott mindenféle...a mindennapi élet, a szerelem, az együttlét öröme, az előlröl kezdés kalandja és az új lehetőség miatt érzett boldogság. Néha érzem a szivem mélyén, hogy ott van és nem hagyja, hogy a dolgok mélyre hatoljanak bennem.

S mikor megpiszkálják, fáj. Az a nő újra kedves volt velem, az Ő jelenlétében, és ez igy furcsa volt...gondolom neki is furcsa lehetett. Ránéztem arra a nőre, és mosolygott. Istenem, remélem valami megváltozott az ő életükben is, és jobb és nyugodtabb és boldogabb lett minden. És remélem, hogy közöttük képződött egy szál, ami eddig nem volt. Kérlek Istenem, ha nincs,akkor legyen.

Nem vártam, hogy ott legyen. És mikor bejött, villámcsapás érte a szivemet és a szemem megtelt könnyel. S olyan volt, mintha sose ment volna el, és sose váltunk volna el egymástól. De ugyanakkor nem tudtam magamban fellelni a boldogságot. Csak azt éreztem, hogy vérzek. Érte, magamért és azért az asszonyért. Istenem, mért van ez?

Verlaine

Őszi chanson

Ősz húrja zsong,

Jajong, busong

A tájon,

S ont monoton

Bút konokon

És fájón.

S én csüggeteg,

Halvány beteg,

Míg éjfél Kong,

csak sirok,

S elém a sok

Tűnt kéj kél.

Ó, múlni már,

Ősz! hullni már

Eresszél!

Mint holt avart,

Mit felkavart

A rossz szél...

Gyerek

Engem ne emeljen a magasba senki, ha nem tud addig tartani,
míg megnövök.
Guggoljon ide mellém, ha nem csak hallani, de érteni akar,
hogy közel legyen a szivdobbanásunk...

És most, erről a képről eszembe jutott Alexandra. Pont igy néz ki, legalábbis én igy emlékszem rá. Mi lesz vele egy ilyen anyával, apa nélkül? Istenem segitsd meg őt, segitsd a Budait és tedd, hogy boldogak legyenek mind, és Alexandrának legyen egy boldog gyerekkora, és váljon értékes, vidám, magyar kislány belőle. Kérlek, Istenem. Segits nekik.

Együtt

Együtt születtetek, és együtt is maradtok mindörökre.
Együtt lesztek akkor is, amikor a halál fehér szárnyai szétszórják napjaitokat. Bizony mondom, együtt lesztek, még az Isten csöndes emlékezetében is.

Vers

Neked álmodtam nagyra az álmomat,
hogy belőled merítsek, ha fáj
Miattad istennel is rendeztem a dolgokat,
és nem rettent éj, álom, halál

Látod már, nem lehet valami
együtt törvényes és boldog
De édes a bűn, mert van bűn ami
lemos minden földi mocskot.

Kegyelem

Nem lehet.Nem lehetsz mindig tiszta mindenféle szempontból.Lényeg az, hogy ne áruld el a benned élő érzéseket és a te világodat.
Nem elhinni a hazugságot.Azt, ami lehet mindenki más számára igazság, de számodra mégse az.
Mert van a valóságnak és az igazságnak egy, egyedül Isten által ismert szintje.S lehet, az, amit mi valóságnak nevezünk, az Isten számára hazugság.
Ide helyezett az Úr, adott egy életfeladatot, amelyet most teljesiteni kell, nem számit, milyen áron. Mert ha veszedelem van, a kegyelem abból is kimenti az embert.Mert a feladata még nem fejezödőtt be.A másik embernek még szüksége lehet ránk.Vagy csak az érte elrebegett imánkra...
Útszélen fekvő, sebesült emberek...kik csak arra vágynak, hogy arra menjen a samaritánus.Nem a pap s nem a lévita.Nem arra várnak, ki elforditja a fejét.Nem arra, ki megáldja őket s a következő percben már nyoma sincs.Hanem arra, ki leül melléjük, fejüket ölében hajthatják, s aki lesimogatja homlokuk minden ráncát, mesél nekik, vigyázz rájuk...és akkor szemeikből hirtelen eltűnik a szürkeség, és helyét a tenger veszi át.
Ott ülni valaki mellett, lehet, nem jobb helyen, mint egy útszéli árokban és szeretni őt.Azt adni meg neki, amire legjobban vágyik:szivünk minden melegét.Még akkor is, ha igazából nincs miért...s az egyetlen érved az, hogy Őt az Isten bizta rád.S akkor elbirod...elbirsz minden port, mocskot, sáros ruhádat, betegségedet, sorsodat, életedet.S az Ő életét is.Még akkor is, ha nem a tiéd az az Élet.
Pedig az a perc, melyben Isten hozzá vezérelt, ajándékként hozta magával az Életet.A Tiédet és az Övét.

Kodolányi János

Önts vizet a kezemre, fiam és tanitványom, nehogy mocskos kézzel nyúljak a régi, szent dolgokhoz..Mondom, nem akarok mocskos kézzel nyúlni a régi, szent dolgokhoz. És ez a kézmosás legyen jelképe a lélek megtisztálkodásának is. Mert mikor tiszta kézzel fellebbentem a nehéz függönyöket Mósze atyánk történetéről, nem csak ő lesz előtettek láthatóvá az időtlenségben, hanem az örökkévaló is, áldassék, valamint a világ, amelyben nincs sem tér, sem idő, de amelyből tér is, idő is származik.

Csakhogy Mósze azt is megtanulta mestereitől, hogy bár a világ sose nyugszik, amig sárban nem húz, el nem tapos mindent, valami elpusztithatatlanul megmarad. Lehet azután a veresség mégoly tökéletes, az Ember valahol, valamiképpen újrakezdi a küzdelmet, s megint megment valami töredéket ebből az emlékezésből.És fölébresztve másokban is, továbbadja az idők végezetéig.




Akkora kétségbeesés szállta meg, hogy üvöltött kinjában.Csak ezt ne! Irgalom, kegyelem, csak ki ne jelölj, ki ne válassz, el ne hivj, meg ne áldj, meg ne átkozz...
Én veled leszek - suttogta a Hang a lángokból. - Én, az atyák Istene.

John Cowper Pays

Most homályos kiváncsiságot érzett, hogy vajon a rá váró események, az új szinterek, az ismeretlen emberek képesek lesznek-e véghezvinni azt, ami eddig még egyetlen külső eseménynek se sikerült: feltörni a félvalóság tükrét, és a valódi valóság hatalmas köveit hajitani helyébe, odadobni és felhalmozni nagy, durva anyagi köveket ezeknek a sötét vizeknek a mélyére, erre az elmebeli levélzetre.

Chaplin

"Megbocsátottam a megbocsáthatatlant,megpróbáltam pótolni nélkülözhetetlen embereket
és
elfeledni az elfeledhetetleneket.

Sokszor cselekedtem indulatból.
Okoztam csalódást és csalódtam olyanokban akiktől sosem vártam volna.
Öleltem, hogy védelmet nyújtsak, és nevettem, mikor már nem bírtam tovább.

Szereztem örök barátokat.
Szerettem és szerettek, de sokszor el is utasítottak.
Előfordult olyan is hogy szerettek, de én nem tudtam visszaszeretni.

Ujjongtam a boldogságtól, habzsoltam a szerelmet és esküdtem örök hűséget, de volt hogy teljes erővel mentem fejjel a falnak!

Sírtam zenehallgatás, vagy a fényképalbum lapozgatása közben és felhívtam valakit csak azért, hogy halljam a hangját.

Néha elég volt egy mosoly, hogy szerelmes legyek.

Sokszor éreztem, meghalok a vágytól és féltem, hogy elvesztek valakit, aki nagyon fontos számomra (a végén mégis elvesztettem) !

DE TÚLÉLTEM!
És még most is
ÉLEK!

Az életet nem csak túlélem...és Neked sem ajánlom, hogy ezt tedd...

ÉLJ!!!

A harcba elszántan kell menni,
Az életet szenvedélyesen átölelni,
Emelt fővel veszteni és merészen győzni,

Mert a világ a bátraké és
AZ ÉLET TÚL SOKAT ÉR
ahhoz, hogy jelentéktelenné váljon."

Bozzay Margit: Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó szivárvány ég és föld között,
Utolsó álom, amit lázas aggyal álmodsz,
Utolsó angyal az életed fölött...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó tűz, amit remegve lángra gyújtasz,
Utolsó sziget, amelyben kiköt a tarka gálya,
Utolsó rózsa, amit életedre hullatsz...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó, aki nem volt sohase még,
Utolsó, akire elborultan nézel,
Utolsó, aki egyben: a Kezdet és a Vég...

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni...
Utolsó, aki tűzesőt permetez le rád,
Utolsó, aki szédülten repül veled az égig,
Utolsó... akire... lezuhan a szád...

Álom

Rengeteget álmodok vele. Az éjjel is vele álmodtam. Hogy ő ül a templomban, orgonál, és néz rám a szomorú szemeivel, mert a templom tele van idegen emberekkel, én meg megyek el Párizsba. Én elköszönök tőle, ő meg csak orgonál, és én a repülőn csak rá tudok gondolni.

Még álmodtam. Hogy ott van, néz engemet, ő néma és csak néz rám szomorúan, de szemében azzal a végtelenséggel, ami csak az ő szemében van meg, és közben énekeljük, vagy a háttérbe hallatszik a " Szép holnap" cimű Zorán szám. S amikor ahhoz a részhez ér, hogy
" Most jó igy,
Ölembe ma még jól elférsz,
És a kerek földnél többet érsz,
És mindem álmom benned él" - akkor én felnéztem rá, Ő lenézett rám s közöttünk újra Isten lebegett.

Kék madár

Nem biztos, hogy kék.

Nem biztos, hogy madár.

Nem biztos, hogy boldogság.

De felröppen az égben, s folytatja útját a levegőben,és a legnagyobb hiányérzet legapróbb kielégülése is képes megteremteni ezt a- csupán pillanatokban mérhető-szárnyalásra késztető állapotot.

A tibeti mesék között bukkanhatunk hasonlóra."az emberek éheztek, fáztak, és nem tudták, milyen az: boldognak lenni"

A boldogság madara énekel, hangjaival teremteni tud.Eljutni hozzá, meghallani dalát-ehhez minden kínok kínját járva vezet az út.A megpróbáltatásoktól való félelem, a megalkuvás gyávasága,az emberi akarat s az ezt tápláló hit feladása maga a halál,mert süketté lesz az ember.Nem hallhatja meg a madár énekét.

Mert a madarat nem kívül kell keresni,repülni nem lehet az égben,dalt hallani, megérezni a boldogság ritmusát nem lehet- csak legbelül igazán.

Csak egy-egy pillanatra halljuk, s e boldogságtól aztán megint szomorúak leszünk, és éppen ettõl éled mindig újra a dallam. Nem biztos, hogy madár, de olyan szépen tud énekelni, hogy fáj.

F.H.Burnett

"Az élet furcsaságai közé tartozik, hogy az ember csak néha biztos abban, hogy örökké, de örökké fog élni. Ezt érzi olyankor, ha gyengéd, ünnepi hajnalon felkel, kimegy, odakinn megáll egyedül, jól hátraveti a fejét, és néz, néz a magasba, figyeli a sápadt eget, amint lassan változik és bíborba öltözik. Csodálatos, ismeretlen dolgok játszódnak le az égen. Az ember a hajnal pompájától szinte hangosan felujjong, és a szíve egy másodpercre megáll a felkelő nap különös, örökegy fensége láttán, és ez a nap minden reggel fölkel, immár millió és millió év óta .És néha akkor is így érzi, ha napnyugtakor egyedül áll egy erdőben, és a titokzatos, mély,arany csönd ferdén rávetül a fák ágai között, és mintha halkan újra meg újra súgna valamit, amit az ember - bármennyire is figyel - képtelen megérteni. Ismét máskor a mélykék éjszakák végtelen nyugalma kelti ezt az érzést, amikor odafenn a csillagok milliói állnak és figyelnek; olykor meg egy távoli zene foszlánya vagy egy tekintet valakinek a szemében."

Austerlitz

" Az ilyen valótlan jelenségek, mondta Alphonso, az irrealitás felcsillanása a való világban, bizonyos fényhatások az előttünk elterülő tájban vagy egy szeretett lény szemében gyújtják fel legmélyebb érzéseinket, vagy legalábbis azt, amit annak vélünk."

Létay Lajos

A szentet szeretem én benned,

A mindenek fölött valót,

Akinek kisöprik a mennyet

Glóriás kicsi angyalok.

Hiszek..

Boldog vagyok, nagyon boldog. Mert itt van mellettem Tamás, mert megtaláltam az egyensúlyomat, mert helyre tudtam tenni a múlt dolgait és mert tudok a jelenben élni úgy, hogy nem félek a jövőtöl. Hiszek, minden erőmmel hiszek. Hiszem azt, hogy Isten kezébe tartja a világot és nem hagyja elpusztulni. Nem hagyja, hogy a nagyhatalmak az időjárás befolyásolása által nyerjék a háborúkat, hogy a kisérletek csak pusztulást okozzanak, hogy természti katasztrófák sora legyen ezen a földön és hogy minden érték elvesszen azáltal, hogy csak szemetet eszünk, iszunk, hallgatunk és nézzünk. Hiszem, minden erőmmel hiszem, hogy ez nem igy lesz.

És ezért hiszek az indigó és a kristálygyerekek jelenlétében a földön, ( még ha nem is hiszek el minden maszlagot, amit a témával kapcsolatban összeolvastam), és tudom, hogy én is indigó vagyok és hogy küldetésem van ezen a földön. Még akkor is, ha nagy dolgot nem tudok tenni, csak segiteni egyeseken, akkor, amikor összeverten és gyengén fekszenek a damaszkuszi út mellett. Leülni melléjük és vigyazni rájuk....órákig, napokig, hetekig....egész addig, mig megerősödve fel tudnak állni és tovább tudnak indulni. Muszály...még akkor is, ha fáj...még akkor is, ha nem mindig jó...muszály azért a nagy jóért, amit Jézus tett az emberekkel. Azért...miért is? Mert angyal voltál....

S hiszek a szeretet erejében....Agapé....Az a szeretet, ami az embernek nem a sajátja, hanem az, amit fentről kap. Nem azért szeretlek, mert ilyen vagy olyan vagy, hanem azért szeretlek,hogy Isten arca tükrözödjön benned és rajtad...Igy szeretem Tamást, igy szeretem Őt is...csak a két szeretetnek más más dimenziója van és más jellege. Ebben Élek. Abban felfokozottan éltem, közel az extázishoz. Állandóan nem lehet úgy élni, de kincseket hagyott nekem az a szeretet. Tiszta, romolhatatlan kincseket, amiket megőrzők, mig élek, és amelyeket a hétköznapok erejét adják. És azt a biztos tudást, hogy Isten megtart... s kinyúlt egy hatalmas kéz és felemelt.

Rab Zsuzsa: Lehet

Hát még lehet?

Mégis lehet?Lehet?

Virágos isten küldött tégedet!

Megint veled?

veled, veled, veled?

Az ócska sláger-dallam is nevet,
sajnos, a vénkisasszony is nevet,
mi tagadás, a bácsi is nevet
nevet, nevet, hogy lehet,
hogy veled,megint veled,
hogy azértis lehet,
hogy tiporjuk vakon az éveket,
külön-külön, mégis veled, veled.


A metrólépcsőn ifjú szédület
röpít és részegít, s az is nevet
és csúfolódón nyelvet öltöget,
azt mondja mégis, hogy lehet, lehet.


Bócorgok majd, vénasszony, nélküled,
és zörgő szíved is szeret, szeret
S már nem számoljuk rég az éveket,
már rég nem tudjuk, mi is lehetett,
kicsoda játszott velem és veled,
csak azt tudjuk, hogy lehet még, lehet. -


Sors ez? vagy harc? szerelem? szeretet?
Majd vénülök magamban,
nem veled,
mint olvasón, morzsolok éveket,
pereg a múlt, a majdnem-lehetett,
és minden éjszakám veled, neked,
és minden reggelem neked, veled,
és mindig nélküled és nélküled.


Halálos ágyamon, ott is veled.
Lehet, lehet, lehet?
Már nem lehet.
Amire nem jutott szavam neked,

elmondja majd istenem-istened.

Colleen McCullough: Tövismadarak

"A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a föld bármilyen más teremtménye. Ahogy elhagyja fészkét, egy tövises fát keres, és nem nyugszik, amíg rá nem talál. Akkor az ádáz ágak között rázendít dalára, és fölnyársalja magát a leghosszabb, leghegyesebb tövisre. Haldokolva fölébe emelkedik önmaga szenvedésének, hogy túltrillázza még a pacsirtát, a csalogányt is. Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. MERT A LEGESLEGJOBBNAK MINDIG FÁJDALOM AZ ÁRA... Legalábbis a monda szerint."

Dzselál Ed-din Rumi: Béke

Virágok nyílnak éjszaka

az égen: csillagok,

ezüstvirágok.

Más oka nincs,

hogy boldog vagyok.

Lázár Ervin

˝Eszembe jutott rögtön a Szomorúság. Hej, lehet, hogy már ott kipeg-kopog az ablakomon! Nosza neki a lépcsőháznak! Ropogott a cipőnk talpa, mint a géppuska, a fordulókban meg csisz-csosz, csisszent- csosszant, aztán meg ripp-ropp, klipi-klapi… De a második fordulónál észbe kaptam. Megálltam.- Hiába futunk. Úgyis elkap.Megállt és szeliden rám nézett.- Mikkamakka vagyok – mondta. – Hallottál már rólam?-Még nem. Akkor most majd hallasz. – hadarta – Fussunk!Most már nem aggályoskodtam. Futottam. Ha egyszer Mikkamakkának hivják, nem lehet akárki.˝

Hülyeség ellen nincs orvosság...

Ha valaki hülye akar lenni, akkor talál rá okot.

Legnagyobb probléma az, ha a hülyeség akaraterővel és szorgalommal párosul.

Az a baj a nem feltűnően fényes intellektusú emberekkel, hogy saját példájukból kiindulva másokat is hülyének néznek.

Jaj, de fájdalmasan igaz ez az egész! S most nem tudom eldönteni, hogy ez most sirnivaló vagy nevetnivaló...

"Egy szóba’ most ezen per

Kiengesztelve lőn:

Zeng édesen: remember!

Át téren és időn.”