Múlt

A tegnap éreztem, hogy áldást adok mindenre, ami az enyém volt, és mérhetetlenül messze távolodok ezektől a dolgoktól. Megyek, s keresek új dolgokat, és ezentúl más dolgok lesznek az enyémek, és máshol lesz az otthonom és más emberek lesznek életem emberei. Ez biztosan normális, biztosan igy kell legyen, és biztosan az én épülésemet és fejlődésemet szolgálja. Azt, hogy közöm legyen majd az új dolgokhoz, hogy el tudjam őket fogadni. Azt, hogy minden jó legyen. Azt, hogy tovább tudjam folytatni, az értelmetlenség fojtogató érzése nélkül.
De fáj. Nagyon fájt. Szememből könnyek csordultak ki, mikor áldást mormoltam magamban a templom falai között, de nem volt, mit tegyek. Már abban se vagyok biztos, hogy akarom vissza a múltat. Lehet, hogy nem is. Csak a nosztalgia, csak a búcsúzás az, ami fáj. Aki az eke szarvára teszi a kezét és hátra tekint, nem méltó...hányszor mondtam el már ezt másoknak....és most el kell mondjam magamnak is. Csak fáj, iszonyúan fáj. De hátha igy, hol elengedem, befog gyógyulni a seb a lelkem mélyéről, és akkor teljes értékű életem, érzéseim, kapcsolataim lesznek újra. S azt hiszem, akkor lehet majd gyerekem is, ki igazából az enyém és akit nagyon nagyon szerethetek és aki nem lesz számomra megmagyarázhatatlanul idegen.
Kérlek Istenem, segits, nagyon kérlek.