Bocsásd meg a mi vétkeinket, miként...

Szava szinte jajkiáltás volt....Majd még talalálkozunk...és majd még elbeszélgetünk...sürgetően hangzott...úgy hangzott....úgy, mint aki olyan egyedül van, mint az ujjam...mint aki nincs kivel beszélgessen....mint aki kér valamit...hogy még menjek be...hogy még beszélgessek vele...hogy ne legyen annyira kiszolgáltatva...a negativ érzelmeknek....az ürességnek....az ellenségeskedésnek.
Nem vártam volna tőle...mert én mentem be....én kezdeményeztem a beszélgetést...de azt hiszem, csak azért, hogy valamit megtudjak annak az embernek az életéről...Róla. És szerintem az a nő biztos tudta, hogy én csak azért mentem be....és mégis... régebb én se beszéltem vele, ő meg határozottan ellenséges volt...amit mondjuk el is hittem neki....megvolt hozzá minden joga. Én megbocsátottam neki...megbocsátottam neki azért az emberért...érte.
Ő nem hiszem, hogy megbocsátott nekem...csak azt érzi, hogy jó velem beszélgetni. Azt érzi, hogy van miért. Azt érzi, hogy nem vagyok ellenséges. Hogy megbocsátottam neki. Hogy valamit árasztok. Hogy valami melegséget érez a szive körül, mikor velem beszélget. S nem tudja, miért. Mert ki nem állhat engem...mert én szerettem Őt és Ő engem.
Talán megakar rólam tudni valamit....talán megakarja tudni, mért szeretett Ő engem...nem tudom. De mindenképp...amit mondott, őszintének hangzott. Őszinte kiáltásnak...az Ég felé.
Én egy dolgot szeretnék: átadni neki azt a végtelen szeretetet, az Igazit, amit érzek az a férfi iránt....átadni....hogy ezzel a szeretetettel vegye körül azt a férfit, amivel én körülvenném, ha én lennék az Ő életének a része, és nem ez a nő. Mert ez a nő van egész nap vele, nem én. Mert én nem adhatok neki már semmit, mikor öreg és beteg, csak ez a nő. És szeretném, ha meg is tenné...azzal a végtelen szeretettel, amit én még mindig érzek.
Mert ha csak egyszer látlak, akkor is szeretlek.....