Ma Vele álmodtam. Hogy jött az utcán anyuval, a régifőtéren, s a régifőtér meg olyan volt, mint régen, parkos. Az a nő ott állt a parkolóban, nem messze tőlünk. Megszólitottam Őt és anyut, hogy már nemtudomhányadjára látom őket erre elmenni együtt. Ő mosolygott, és a következő fázis az volt, hogy már a földön voltunk, és ő megölelt. Szoritott, szavakat súgott a fülemben, nem tudom mit, de valami olyasmit is, hogy ő meg fog halni. S én se tudom, mit mondtam neki, csak tudom, arra gondoltam, hogy nem akarom, hogy meghaljon, és ha csak egyszer látom, akkor is szeretem. És hogy mindig szerettem és szeretni fogom életem végéig. S küzködtem, hogy ezeket a szavakat kimondjam, de nem tudtam, de Ő látott a gondolataimban, és úgy ölelt, mint aki először ölel és utoljára ölel.... Más volt ez az ölelés attól, ahogy más szokott ölelni. Végzetesebb, sorsszerű, örökérvényű. Mintha mindig ebben az ölelésben éltem volna, és sose bontakoztam volna ki belőle se azelőtt, se azután. Soha nem ölelt úgy még senki, s Ő se ölelt még igy senkit.
Az a nő pedig a parkolóban állt, minket nézett és sirt....S én láttam őt is, s nagyon fájt, hogy sir, de nem tudtam vele mit csinálni- az ölelésből nem lehetetett kibontakozni. S azt is éreztem, hogy azért sir, mert ő nem tudta és nem fogja tudni soha annyira szeretni Őt, mint én. Mint én, ki az Ő utolsó reménysége voltam. Utolsó angyal az élete felett....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése