Kányádi Sándor: Mióta élek…

Mióta élek, panaszok
rengetegében járok,
sárgult siránkozások
vastag avarán taposok.

Évezredes a holt avar,
rálépek kíméletlen,
de a most hulló fölkavar,
s a lábam visszaretten,

még akkor is, ha semmiség:
kis galagonya, nyír, som;
fölfognám mindnek levelét:
az én erdőm ne sírjon.