Ha magyar vagy, az egy felemelő, letörő, lelkesítő, szomorú, édesbús, tragikus, vidám, de minden esetben érzelmileg gazdag állapot.

Nem félek, csak épp elhagyom magam. A legkedvesebb, örökérvényű és időtlen magyar filmből egy mondat. Megáll az idő, jó, tudom, mondtam ezt már párszor, de most csak ezért az egy mondatért, bocs, de muszáj megint előhozakodni vele. Mert szerintem az is nagyon magyar, ahogyan bevágjuk a durcát. Például nem kel fel. Besötétített szobában fekszik naphosszat, és nézi a plafont. Az utolsó pénzéből cigit vesz. Vagy bort. Vagy füvet. Vagy Xanaxot. Felírja fészbúkra, hogy kurva élet.

Másnak se jobb. Máshol se jobb. Esetleg könnyebb, de például azt is egy fiatal barátomtól tanultam, hogy nem mindig jó, ha könnyű. Az ember mindenhol az, aki, én például simán rosszul tudom érezni magam bárhol, bármikor, ha a csillagot lehozod az égről, akkor is. Félek, hogy ez is tipikus magyar, elvágyódni mindig