Szergej Jeszenyin: Bokraink közt

   

    Bokraink közt már az ősz barangol,
    kóró lett a fényes laboda.
    Zizegő, szép zabkéve-hajadról
    nem álmodom többé már soha.

    Arcod haván bogyók bíbor vére -

    szép voltál, te kedves, illanó!

    Szelíd, mint az alkony puha fénye,

    s fehéren sugárzó, mint a hó.

    Szemed magvai kihulltak régen,

    neved, a törékeny, messze szállt.

    Gyűrött sálam őrzi már csak híven

    fehér kezed hársméz-illatát.

    Amikor a háztetőn a hajnal

    macskamódra, lustán lépeget,

    emlegetnek tűnődő szavakkal

    vízimanók, dúdoló szelek.

    Kéklő esték azt suttogják rólad:

    álom voltál, elhaló zene.

    De tudom - aki formálta vállad,

    fénylő titkoknak volt mestere.


    Bokraink közt már az ősz barangol,

    kóró lett a fényes laboda.

    Zizegő, szép zabkéve-hajadról

    nem álmodom többé már soha.